Kis türelmet
EMLÉKEZÉS IZRAEL MÚLTJÁRA
77 (A karvezetőnek a „Jedutun” szerint – Aszaf zsoltára.) Istenhez száll szavam, hozzá kiáltok, Istenhez száll szavam, hogy meghallgasson. Keresem az Urat a szorongatás napján; éjszaka szüntelen hozzá emelem a kezem, lelkemnek nincs vigasztalása. Istenre gondolok és sóhajtozom, róla elmélkedem, és eleped a lelkem. Szemem nyitva tartod, nyugtalan vagyok, s nem tudok szólni. Régmúlt napokra kell gondolnom, a hajdani évekre emlékezem. Az éj óráiban töprengek szívemben, gondolkodom, fürkészi a lelkem: „Eltaszít az Isten egyszer s mindenkorra? Nem lesz már soha irgalmas? Kegyelme örökre elveszett? Elenyészett a minden nemzedéknek adott ígéret? Isten elfeledte volna a jóságát? Bezárta irgalmát haragjába?” S így szólok: „Az a bánatom, hogy a Magasságbeli jobbja megváltozott.” Emlékezem az Úr tetteiről, gondolkozom a hajdani csodákról. Minden művedet megfontolom, minden tettedet mérlegelem. Isten, szent a te utad! Hol van olyan Isten, mint a mi Istenünk, olyan fölséges? Te vagy az Isten, aki csodát művelsz, a pogányok előtt is feltártad hatalmadat. Erős karral megszabadítottad népedet, Jákob és József fiait. A vizek láttak téged, Istenem, a vizek láttak és megborzadtak, a hullámok a mélységekig megremegtek. A felhők bőven öntötték a vizet, a felhők megdördültek, nyilaid szétrepültek. Mennydörgésed visszhangzott a forgószélben, villámaid beragyogták az egész földet, a föld megingott és megremegett. Utad átvitt a mély tengeren, ösvényeid átszelték a nagy vizeket, s lábadnak nyoma nem volt látható. Mint egy nyájat, néped úgy vezetted Mózes és Áron kezével.