Kis türelmet
78 (77). ZSOLTÁR. ISTEN ÜDVTÖRTÉNETI TETTEI
78 (Aszaf tanítókölteménye.) Népem, figyelj tanító szavamra, hallgassátok meg szám tanítását! Példabeszédre nyitom meg ajkam, ősidők titkait hirdetem nektek, amit hallottunk, amit megismertünk, s amit őseink beszéltek el nekünk. Nem titkoljuk el fiaink elől, hanem hirdetjük a jövő nemzedéknek. Az Úr dicső tetteit, erejét, és a csodákat, amelyeket művelt. Ám parancsul adta Jákobnak, s mint törvényt rendelte Izraelnek, hogy amit kinyilatkoztatott az atyáknak, azt hirdetniük kell fiaiknak, hadd ismerjék meg a jövő nemzedékek, a fiak, akik majd születnek. Aztán ők kelnek fel és tovább hirdetik gyermekeiknek. Hogy Istenbe vessék reményüket, ne feledjék el Isten tetteit, hanem teljesítsék parancsait. Ne legyenek, mint atyáik voltak: nyakas, pártütő nemzedék; nemzedék, amely ingatag szívével nem volt hűséges Istenéhez. Efraim fiai, az íjászok az ütközet napján megfutamodtak. Isten szövetségét nem tartották, s vonakodtak törvénye szerint élni. Elfelejtették tetteit és csodáit, amelyeket még láthattak. Csodákat tett az atyák szeme láttára Egyiptom földjén és Tánisz mezején. Szétválasztotta a tengert, s engedte, hogy átvonuljanak; a vizet feltorlaszolta, mint valami falat. Nappal a felhőben vezette őket, éjjel pedig a tűznek fényénél. Megrepesztette a sziklát a pusztában, s a kicsorduló forrásból bőven adott inni. Patakokat csalt elő a sziklából, és vizüket bőven árasztotta. S mégsem szűntek meg vétkezni ellene, szembeszálltak a pusztában a Fölségessel. Szívükben kísértették Istent, mohóságukban ételt követeltek. Zúgolódtak Isten ellen s így szóltak: „Tud-e Isten itt a pusztában asztalt teríteni?” S lám, rácsapott a sziklára, és megeredt a víz, előtört a forrás. „De tud-e népének kenyeret adni, és húsételről gondoskodni?” Hallotta ezt az Úr és haragra gerjedt, tűz csapott fel Jákob ellen, haragja fellobbant Izrael ellen. Mert nem hittek az Istenben és nem bíztak segítségében. De ott fenn parancsot adott a felhőknek, s megnyitotta az egek kapuit. Mannát hullatott az égből eledelül, égi kenyeret adott nekik. Az erősek kenyerét ette az ember, ételt küldött nekik bőségesen. Keleti szelet támasztott az égből, s hatalmával fölkeltette a déli szelet. Húst hullatott rájuk homokeső módján, szárnyas madarakat, tenger fövényeként. Táboruk közepén hullottak le, sátraik mellé körös-körül. Ettek és jóllaktak; így teljesítette kívánságukat. De még éhségük meg se szűnt, az étel még szájukban volt, Isten haragja újra fölgerjedt ellenük. Nagyjaik közé a halált vetette, Izrael ifjúságát leterítette. De ők azért tovább vétkeztek, csodáinak nem adtak hitelt. Ezért napjaikat megrövidítette, éveiknek hamar véget vetett. Ha megverte őket, keresni kezdték, megtértek és kérdeztek utána. Eszükbe jutott, hogy Isten a sziklájuk, a fölséges Isten a szabadítójuk. Mégis megcsalták a szájukkal, nyelvükkel hazudtak neki. Szívük nem volt egyenes előtte, szövetségét nem tartották hűségesen. Bűneiket mégis elengedte, nem pusztította el őket. Újra meg újra fékezte haragját, nem zúdította rájuk indulata árját. Gondolt rá, hogy csak testi lények, olyanok, mint a fuvallat, amely eloszlik és nem tér vissza. Hányszor gerjesztették fel haragját a pusztán, hányszor okoztak neki gondot a sivatagban! Kísértették Istent újra meg újra, keserűséget okoztak Izrael Szentjének. Nem emlékeztek vissza a kezére, sem a napra, amelyen kiszabadította az ellenség hatalmából őket. Amikor jeleket művelt Egyiptom földjén, és csodatetteket Tánisz mezején; amikor vérré változtatta folyóikat, és patakjaikat, hogy senki ne ihassék. Legyeket küldött rájuk, hogy halált okozzanak, és békákat, hogy pusztulást hozzanak. A rovaroknak bő aratást adott, a sáskáknak adta munkájuk gyümölcsét. Szőlőjüket elverte záporral, fügefáikat faggyal, jégesővel. Marhájukat dögvész pusztította, nyájaikat villámmal sújtotta. Haragjának tüzét szórta rájuk: bosszúság, gond, zaklatás, ártalom tömegét. Szabad folyást engedett haragjának: nem kímélte őket a haláltól, s állataikat sem a pusztulástól. Lesújtott minden elsőszülöttre Egyiptomban, Kám sátrainak elsőszülötteire, mindnyájukra. Népét kihozta, mint a juhokat, s átvezette őket a pusztán, mint a nyájat. Biztosan vezette őket, hogy ne tévelyegjenek, s ellenségeiket elnyelte a tenger. Elvezette őket szent földjére, a hegyekre, amelyeket jobbja szerzett. Szemük láttára elűzte a pogányokat, és nekik adta földjüket örökségül; a pogányok sátrába Izrael törzseit telepítette. Mégis megkísértették a Fölségest, kihívták maguk ellen, s nem tartották meg törvényét. Mint az atyák, a hűséget megszegve, ők is elfordultak; mint a csalfa íj, eltérültek. Magaslataikkal kihívták haragját, bálványaikkal féltékenységre ingerelték. Isten hallotta, s indulatra gerjedt: elvetette Izraelt egészen. Elhagyta lakóhelyét Silóban, a sátrat, amelyben az emberek közt lakott. Hatalmát a fogság prédájára hagyta, dicsőségét ellenség kezére adta. Népét kiszolgáltatta a kardnak, szívét harag töltötte el öröksége ellen. Fiaikat tűz emésztette meg, leányaik nem mehettek férjhez; papjaik kard élén hulltak el, s özvegyeiknek sírni sem volt szabad. De aztán mint álomból, fölserkent az Úr, mint a harcos, aki fölkel a bor mellől. Ellenségeinek a hátába csapott, és örök szégyent hozott rájuk. József sátrát elvetette, s nem foglalta le Efraim törzsét sem. Júdát választotta ki magának, a Sion hegyét, melyet szeretett. Mint égi magaslatot, úgy építette a szentélyt, szilárddá tette, mint a földet, amelyet örökre megteremtett. Kiválasztotta szolgáját, Dávidot, a juhok aklától hozta el. Az anyajuhoktól szólította el, hogy legeltesse Jákobot, a népét, Izraelt, az ő örökségét. Ő szívének egyszerűségében legeltette, s hozzáértő kézzel vezette.