Bizalom Istenben.
4 Válaszolt, s így szólt a temáni Elifáz: Terhedre van tán, ha beszélünk hozzád? Ki tudná magába fojtani itt a szót? Sokat bátorítottál, hanyatló karoknak újra erőt adtál. Buzdító szavad a támolygó támasza volt, az ingadozók térdét megszilárdítottad. Most meg, hogy magad vagy bajban, ijedezel? Megütődsz, hogy terád is rád került a sor? Nincsen bizalmad istenfélelmedben, jámbor életedre nem mersz hagyatkozni? Gondold meg, ment-e már valaki is tönkre ártatlanul? Becsületes embert mikor ért pusztulás? Hányszor láttam: akik bajt szántottak, gyötrelmet vetettek, hát azt is arattak. Isten lehelete tönkretette őket, haragjának szele elsodorta őket. Ordít az oroszlán, bömböl a nősténye, mint mikor a kölyköknek kiverik a fogát. Pusztul az oroszlán, ha nincsen prédája, s a nőstény kölykei szétszélednek. Titokzatos szózat lopakodott hozzám, és a fülem felfogja suttogását. Égi álomlátás tarka játékában, amikor mély álom száll az emberekre, félelem fogott el s rettegés, reszketett minden egyes tagom. Valami lehelet suhant át arcomon, és az égnek állt minden hajamszála. Ott állt valaki, arcát nem vettem ki, ott állt egy alak a szemem előtt, és hallottam suttogó beszédét: Lehet-e az ember Isten előtt igaz? Állhat férfi tisztán alkotója előtt? Azokban sem bízik, kik szolgálnak neki, angyalaiban is lel kivetnivalót. Hát akkor azokban, kik viskókban laknak, kiknek alapjául a föld pora szolgál, kiket összenyomhat, akár egy molylepkét? Reggeltől estéig tönkreveri őket, eltűnnek örökre, és ki gondol rájuk? Kitépik azután sátraik cövekét, így szállnak a sírba, bölcsesség híjával.
Minden fejezet...