10
Undorral tekintek saját életemre, szabadon hagyom, áradjon panaszom, gyötrődő lelkemet kiöntöm.
Esengek Istenhez: Ne ítélj el! Hadd tudjam meg, miért támadtál meg!
Hasznod van tán abból, ha erőszakhoz nyúlsz, kezed remekművét hogyha meggyalázod, a bűnösök terveit meg jóváhagyod?
Csak tán nincs húsból a te szemed is, hogy mint ember szokott, te is csak úgy lássál?
Napjaid hasonlók az ember napjaihoz, s esztendeid az ember éveihez,
hogy bűnöm keresed s kutatsz vétkem után,
noha jól tudod, hogy nem vagyok bűnös? Nem szabadít ki senki sem kezedből?
A te kezed formált és teremtett, most meg mást gondoltál, s elpusztítasz?
Agyagból formáltál – csak emlékezzél! – s most újra porrá változtatnál vissza?
Nemde kiöntöttél, mint a tejet szokták, aztán sajt módjára hagytál megalvadni.
Bőrbe meg húsba nem te öltöztettél, s csontokkal, inakkal nem te szőttél át?
Életet, kegyelmet te adtál nekem, őrködj hát éberen a lelkem fölött!
Bár elrejtetted mélyen a szívedben, tudom jól: ezt forgattad elméd rejtekében.
Amikor vétkezem, leskelődsz utánam, nem akarsz bűnömtől megszabadítani.
Hogyha bűnös vagyok, akkor jaj nekem! De nem büszkélkednék, ha igaz volnék is: jóllaktam szégyennel, nyomor italával.
Hogyha gőgös volnék, oroszlán módjára üldözőbe vennél, megmutatnád rajtam csodatevő erőd.
Újra támadást indítasz ellenem, ádáz haragodat egyre sokasítod, mindig friss csapatok szállnak velem harcba.
Miért hoztál elő anyámnak méhéből? Haltam volna meg, mielőtt szem látott!
Úgy volnék csak, mintha sose lettem volna, vittek volna sírba anyámnak méhéből.
Éltem napjainak nem kevés a száma? Vedd le rólam szemed, hadd örüljek egy kicsit,
mielőtt elmegyek, s vissza nem térek a sötétség és az árnyék országából.
A sötétség honából, hol nincs semmi rend, hol a napvilág is fekete éjszaka.
Minden fejezet...