14
Minden ember, aki anyától született, szegény a napokban, de jóllakik gonddal.
Mint virág kinyílik, azután elhervad, eltűnik, mint árnyék, nincsen maradása.
Nyitva tartod te is szemedet fölötte, s bírói székedhez viszed ítéletre.
Tisztátalantól vajh’ születhet-e tiszta? Nem, egyetlen egy sem!
Hogyha már előre kimérted napjait, hónapjai számát meghatároztad, s kijelölted célját, amit túl nem léphet,
akkor ne nézz rá, hagyd inkább magára, amíg le nem tölti idejét a szolga.
A fában mindig marad még reménység: hogyha lenyesik is, új ágakat hajthat, zsenge hajtásai el nem maradhatnak.
És ha a gyökere elvénül a földben, és maga a törzs is elhal a talajban,
a víznek már a szaga is sarjadzásra készteti, ágakat hajt, mintha úgy ültették volna.
De a férfi meghal és földre dől. Elpusztul az ember. S mi lesz a sorsa?
A tengereknek, lám, kifogy a vizük, a folyók elapadnak, kiszárad a medrük.
Így az ember is, ha kidől, többé föl nem kel. Előbb pusztul el az ég is, semmint ő fölkel; előbb, mint mikor álmából fölkeltik.
Ó, bár elrejtenél az alvilág ölében, elbújtatnál, míg haragod elül, adnál nekem időt, aztán gondolnál rám!
Ha meghalna az ember, de föléledne újra, szolgálati időm szívesen tölteném, míg nem jön valaki, aki fölváltana.
Akkor szólíthatnál, és én válaszolnék, akkor te is vágynál kezed műve után.
Megszámlálnád akkor minden lépésemet, s nem arra figyelnél, mikor lépek félre.
Bűnöm egy zacskóban lepecsételnéd, gonosztettem nyomát bemeszelnéd.
De jaj nekem! Mint ahogy a hegy összeomlik, ahogy elmozdul helyéről a kőtömb,
vagy a vízcsepp kivájja a sziklát, a felhőszakadás meg elmossa a földet, nem hagysz semmi reményt az embernek.
Végleg földre vered, ott leli halálát, arcát elmásítod, aztán elbocsátod.
Nem tudja, ha fiait tisztesség éri, gyalázatukról sem szerez tudomást.
Saját fájdalmait érzi csak a teste, lelke csak a maga életét gyászolja.
Minden fejezet...