Szófár első beszéde: 11,-20
Isten nagysága 11 És felelt a naámai Szófár, és ezt mondta:
»Válasz nélkül maradjon-e a bőbeszédű,
vagy a fecsegőnek legyen-e igaza?
Egyedül előtted hallgassanak az emberek,
s amikor gúnyolod a többieket, senki se utasítson rendre?
Úgy mondtad: ‘Szavaim kifogástalanok,
és szeplő nélkül állok Előtted!’
Bár csak beszélne Isten veled,
és nyitná meg ajkait ellened,
6 és mutatná meg neked a bölcsesség titkait
– mert sokféle az ő törvénye –,
akkor belátnád, hogy sokkal kevesebbet szenvedsz el tőle,
mint ahogy bűnöd megérdemli.
Talán megérted Isten lábnyomait,
és elérsz a Mindenható tökéletességéig?
8 Magasabb az az égnél – mit is tehetnél?
Mélyebb az alvilágnál – hogy ismernéd meg?
Mértéke hosszabb a földnél
és szélesebb a tengernél.
Ha felborít, bezár vagy kényszerít,
ki tud vele szembeszállni?
Mert ő ismeri az emberek hitványságát,
és látva a bűnt, nemde tekintetbe veszi!
A balga férfi felfuvalkodik kevélységében,
s azt hiszi, hogy mint a vadszamár csikója, szabadnak született!
Te pedig, ha megerősíted szívedet
és kitárod hozzá kezedet,
és ha bűn tapad kezedhez, elveted magadtól,
és nem tűrsz sátradban jogtalanságot:
akkor szeplőtelenül emelheted fel arcodat,
állhatsz szilárdan és nem kell félned.
Akkor elfelejtheted nyomorúságodat,
úgy gondolsz majd rá, mint az elfolyt vizekre.
Ragyogó lesz estéd, mintha dél lenne,
s amikor azt hiszed, hogy elenyésztél,
feltámadsz, mint a hajnali csillag;
és jó kedvvel leszel, remény lesz előtted,
körültekintesz és nyugton térhetsz pihenőre.
Lefekhetsz és senki sem riaszt,
és sokan keresik majd kegyedet.
A gonoszok szemei azonban elepednek,
és menedékük elvész tőlük;
a reményük pedig olyasvalami, amitől a lélek visszariad.«
Jegyzetek
11,6 A szöveg eléggé homályos, de az értelme nyilvánvaló: Jób kifejezi azt az óhaját, hogy Isten egyenrangúként kezelje őt, anélkül, hogy hatalmával és fenségével lehengerelné (9,33-35). Szófár azt feleli, hogy ha ez történne, Jóbnak magának kellene megállapítania, hogy Isten mennyi vétket nem tart számon...
11,8 A héberek és a babiloniak is úgy képzelték el az alvilágot, mint egy határtalanul nagy, félelmetes föld alatti üreget. Úgy hitték, hogy amikor az elhunytak lelke alászáll oda, ettől kezdve az elfelejtve, alaktanul és vigasztalás nélkül tengeti életét.