B) A mostani nyomorúság 30
De most kinevetnek a nálam ifjabbak, akiknek az apját arra sem méltattam, hogy juhászkutyámnak megfogadjam.
Mit ért volna nekem kezüknek ereje? Eltűnt már belőlük az erőnek telje.
Nélkülözés, éhség felőrölte őket, hiszen a puszta gyökereit rágták, meg a bozótot a vadon sivatagban.
A sósfüvet szedték s a bokrok levelét, a rekettye gyökere volt a kenyerük.
A közösség köréből kitaszítják őket, s kiabálnak rájuk, mint a tolvajokra.
Szörnyű barlangokban kénytelenek lakni, porral telt odúkban, sziklaüregekben.
Tüskebokrok közül hallik kiáltásuk, csalánbokrok alatt kuporognak együtt.
És a gyermekeik: rettenetes fajzat, nép, melynek neve sincs, ország száműzöttje.
És ezeknek lettem most én gúnydalává, ezeknek szolgálok beszédjük tárgyául.
Undorodnak tőlem és távolmaradnak, és nem átallanak arcomba köpködni.
Mert fellazította íjam, s meghajlított, kivetik szájukból (menten) a zabolát.
Jobboldalam felől áll föl ez a fajzat, kövekkel dobálnak, ez a lövedékük, és utakat törnek, hogy tönkretehessenek.
Minden kivezető utamat elzárják, nekem esnek, és nincs, aki tiltaná nekik.
Széles faltörésen nyomulnak befelé, és a romok között hengergetnek.
Rettenetes dolgok fordultak ellenem, szelek szárnyán eltűnt méltóságom, akárcsak a felhő, elszállt boldogságom.
És mostan szétfolyik énbennem a lélek, nyomorteli napok szakadnak nyakamba.
Betegség mardossa csontomat éjszaka, s akik marcangolnak, sohasem pihennek.
Hatalmas erővel megfogja ruhámat, s mint köntös nyílását, összefűzköd.
Beletaszított engemet a sárba, hasonlóvá lettem porhoz és hamuhoz.
Hozzád kiáltok, de nem adsz feleletet, itt állok, ám te ügyet sem vetsz rám.
Kegyetlen zsarnok lettél velem szemben, hatalmas kezeddel harcba szállsz ellenem.
Fölemelsz a földről, szélvész szárnyára vetsz, és mennydörgésnek hangjával rettentesz.
Nagyon jól tudom, hogy halálba viszel, a házba, ahol minden élő összegyűlik.
De ráemeltem-e a szegényre kezem, mikor nyomorában segélyért kiáltott?
Inkább sirattam, kire nehéz napok jártak, lelkem a szegényért gyászba öltözködött.
Bizony, jót reméltem, és a rossz ért utol, fényességet vártam, és sötétség érkezett.
Egész bensőm nyugtalanul forrong, rám szakadtak a nyomor napjai.
Sötétségben járok, nincs vigasztalásom, feljajdulok, ha a gyűlésben felállok.
A sakáloknak lettem testvérévé, sorstársává váltam a struccmadaraknak.
Bőröm feketedik és leszakad rólam. Lázas forróságban égnek a csontjaim. C) Jób védekezése
Gyászdallá változott citerám zengése, furulyámnak hangja siratóénekké. 31
A saját szememmel szövetségre léptem, hogy soha kívánsággal lányra nem nézek.
Különben odafönt mit kapnék Istentől, milyen örökséget a Mindenhatótól?
Nem a gonoszokra vár-e a romlás, nem a gonosztevő sorsa a pusztulás?
Hát nem tartja szemmel mind az útjaimat, és nem számlálja meg minden lépésemet?
Hogyha hazudozva szédelegtem, ha becsapni sietve vitt a lábam,
akkor ám mérjen meg az igazság mérlegén, és meglátja az Isten ártatlanságomat.
Hogyha lépéseim letértek az útról, és ha szívem netán szememet követte, vagy ha a kezemhez mákszemnyi folt tapadt,
akkor más egye meg, amit én vetettem, és ami nekem nő, azt mind ki kell tépni.
Ha hagytam, hogy szívemet asszony behálózza, és ha leskelődtem más ember ajtaján,
akkor feleségem hadd örüljön másnak, s hajoljanak fölé idegen emberek!
Páratlan gyalázat volna az ilyesmi, és olyan bűn, amely bírák elé való.
Olyan tűz ez, amely a pokolig éget, és fölemésztené minden vagyonomat.
Ha semmibe vettem szolgámnak jogait, és a szolgálómét, mikor pörlekedtünk,
mit tehetnék, hogyha fölkelne az Isten, ha vizsgálatra fogna, vajon mit felelnék?
Nem az én Teremtőm alkotta-e őket, nem ugyanaz formált az anyánk méhében? Ha a szántóföldem panaszt emelne rám, és ha minden barázdája sírna, ha fizetés nélkül ettem a termését, s a szántóvetőkből sóhajt fakasztottam, akkor búza helyett csak tövist teremjen, és rajta árpa helyett csak gyimgyom sarjadjon!
Ha megtagadtam a szegény kívánságát, hagytam, hogy az özvegy szeme elepedjen,
vagy ha a falatom egymagam ettem meg, és az árvának részt belőle nem adtam,
– ifjúságom óta atyám volt az Isten, anyámnak méhétől ő vezérelt! –
hogyha szerencsétlent láttam ruhátlanul, olyan szegényt, kinek nincsen takarója,
kinek a csípője ne mondana hálát, mivel bárányaim gyapja melegíti,
vagy ha ártatlanra emeltem a kezem, mikor a kapunál segítségre leltem,
akkor nyakszirtemtől váljék el a vállam, és a forgójából karom szakadjon ki!
Mert rám szakadna Istennek haragja, és fensége előtt nem tudnék megállni.
Hogyha reménységem aranyba vetettem, s színaranynak mondtam: „Te vagy bizodalmam”,
hogyha örültem, mert nőtt a gazdagságom vagy mert nagy dolgokat vitt végbe a kezem,
ha a napot néztem, miként ragyogott, vagy a holdat, mikor méltósággal haladt,
ha a szívem titkon tán megzavarodott, s ha csókra emeltem kezemet a szájhoz,
ez is bűnszámba megy a bíró szemében, hisz akkor fent az Istent megtagadtam volna.
Vajon örültem-e ellenségem baján, vagy vígan voltam-e, amikor baj érte,
és engedtem-e, hogy a szám vétkezzék, kívántam-e életét egy-egy átokszóval?
Kik sátramban laktak, nem vallották-e meg: „Ki nem lakhatott jól húsával bármikor?”
Idegenből jöttnek nem kellett kint hálni, minden jövevénynek nyitva állt a kapum.
Ha emberek előtt eltitkoltam volna, s bűnömet szívemben elrejtettem volna,
mert a nagy tömegtől tán tartottam volna, s megijedtem volna a törzsek gúnyjától, akkor csöndben volnék, ki sem lépnék az ajtón.
Bár volna itt valaki, s hallgatna meg Isten! Utolsó szavam ez: „Felelj nekem, Mindenható!” Itt az irattekercs, mit ellenfelem írt.
Az igazság az, hogy a vállamra venném, s mint koronát a fejemre tenném.
Megmondanám neki lépteimnek számát, s mint egy fejedelem, sietnék elébe.
Jóbnak szavai itt befejeződtek.
III. AZ ELIHU-BESZÉDEK
Elihu veszi át a szót.
32 A három férfi felhagyott vele, hogy Jóbnak felelgessen, mert igaz volt a saját szemében. Ekkor fölgerjedt a Rám nemzetségből való Barákel fiának, a Búzból való Elihunak a haragja. Jób ellen támadt fel haragja, mert az Isten előtt igaznak gondolta magát. Három barátjára is mérges volt, mert nem találták el a feleletet, és így eltűrték, hogy Istent meghazudtolja. Míg azok beszéltek, Elihu addig várt. Mert azok idősebbek voltak, mint ő. Amikor azonban Elihu látta, hogy a három férfi nem tud többé mit válaszolni, fölgerjedt haragja. Ekkor hozzákezdett Barákel fia, Elihu és így szólt: Fiatal vagyok még, ti pedig már őszek, ezért tartózkodtam, aztán szégyelltem is tudtotokra adni, mi a véleményem. Gondoltam magamban: „Szóljon az öregkor, évek teljessége hirdesse bölcsességét!” De csak a szellem, amely az emberben lakik, a Mindenható lehelete, csak az tesz okossá. Nem mindig okosak, kiknek éve számos, s nem mindig helyes a vének felfogása. Ezért bátorkodom szólni. Figyeljetek! Szeretnék magam is véleményt mondani. Nézzétek, én vártam, míg ti beszéltetek, és odafigyeltem bölcs szavaitokra. Míg a megfelelő szóra rátaláltok, jól odafigyelve követtem szavatok. De lám, egyiktek sem cáfolta meg Jóbot, közületek szavára egy sem felelt meg. Ne gondoljátok: „Mi találtuk fel a bölcsességet, egyenest az Isten, nem ember tanított.” Én bizony nem szólnék ilyenféle módon, s nem felelnék neki mondásaitokkal. Azok zavartak, választ nem adnak, kifogytak a szóból. Várakozzam tán még? Hisz már nem beszélnek, csöndben álldogálnak, s nem felelnek semmit. Felelek hát akkor a magam részéről, tudtotokra adom, mi a véleményem. Mert gondolatokkal vagyok telis-tele, űz és hajt a lélek, amely bennem lakik. Lám, olyan a keblem, mint a lefojtott bor, új tömlők módjára utóbb még szétszakad. Így hát beszélnem kell, hogy megkönnyebbüljek, megnyitom ajkamat, hogy választ adhassak. Nem fogok senkinek a pártjára állni, hízelgő szavakkal senkit nem illetek. Nem értek én ahhoz, hogy kell hízelegni, Teremtő Istenem hamar elszólítna.Jób elbizakodottsága.
33 Tehát, Jób, figyelj most minden egyes szómra, minden beszédemet jegyezd meg magadnak! Lám, szólásra nyitottam a számat, nyelvem máris forog a szám üregében. Bölcs mondásokat súg majd a szívem, ajkam a színtiszta igazat beszéli. Istennek éltető lelke teremtett meg, a Magasságbeli lehelete éltet. Hogyha képes vagy rá, adj nekem választ, adj magyarázatot és szállj velem szembe! Olyan vagyok, mint te, lásd, nem mint az Isten, én is csak agyagból vétettem. Tőlem nem kell félned, ne rémítsen semmi, még a kezem sem nehezedik rád. Valóban, te fülem hallatára mondtad, tisztán ki is vettem szavaidnak hangját: „Tiszta vagyok és nincsen semmi bűnöm, mocsoktalan vagyok, nincsen bennem vétek. Csakhogy ő ürügyet keres ellenem, úgy tekint rám, mintha ellensége volnék. Kalodába zárta a lábamat, és szemmel tartotta minden utamat.” Nézd, én mondom neked, ebben nincs igazad, mert nagyobb az Isten, mint bármelyik ember. Azért hát ellene miért háborogtál, hogy minden szavadra nem ad feleletet? Mert egyszer az Isten ily módon beszél, máskor meg másképpen szól, de nem vesszük észre. Álomlátásokban, éjjeli képekben, amikor még álom borul az emberre, és akkor, amikor ágyában szendereg. Ilyenkor megnyitja az emberek fülét, felriasztja őket ijesztő jelekkel, hogy tettétől visszatartsa az embert, hogy az emberekből kiűzze a gőgöt; hogy az alvilágtól megmentse a lelkét, attól, hogy életét dárda oltsa ki. Fekvőhelyén fájdalom figyelmezteti, szüntelen háborgás van a tagjaiban. A kenyértől undorral fordul el élete, kedvenc ételétől undorodik lelke. A húsa elalszik, már nem is látható, nem látható egyéb, mint csupasz csontváza. Máris közeledik lelke a sírjához, élete a helyhez, hol a holtak laknak. Ha aztán egy angyal odaáll melléje, egy az ezrek közül közvetítő gyanánt, s közli az emberrel a kötelességét, aztán megkönyörül rajta és azt mondja: „Szabadítsd meg attól, hogy a sírba szálljon, mert a váltságdíját megtaláltam”, teste akkor üdén felvirágzik, maga meg visszatér ifjú napjaihoz. Istenhez esdekel, s ő megkegyelmez neki, engedi, hogy arcát ujjongva szemlélje. Másoknak is hirdeti feloldoztatását, az embereknek énekelve mondja: „Vétkeztem és az igazat elferdítettem, mégsem a bűneimért fizetett meg nekem. Megmentett attól, hogy sírba kelljen szállnom, örülhet életem a világosságnak.” Nézd, így szokott tenni az Isten, kétszer-háromszor is az emberrel, hogy a sírgödörtől megmentse a lelkét, és az élet fényével megvilágítsa. Ügyelj, Jób, szentelj nekem figyelmet! Amíg beszélek, hallgass és légy csöndben! Ha van mit mondanod, akkor felelj nekem! Szólj, mert én szívesen helyeselnék neked! Ha azonban nincsen, akkor hallgass rám! Légy csöndben, s én bölcsességre tanítalak.Előző nap Olvasási terv Következő nap