Bildád szavai hiábavalók
26 Jób akkor válaszolt és így szólt: Sokat segítettél a tehetetlenen, az erőtlen karnak támaszul szolgáltál; jó tanácsot adtál a tudatlannak, és nagy bölcsességről tettél bizonyságot! De kinek nyilatkoztattad ki a szavad? És kinek a lelke szólt belőled? Összerezzennek még az árnyak is, megijed a víz is, s mind, ami benne él. Előtte az alvilág mezítelen fekszik, nincsen eltakarva. Északot feszíti az üresség fölé, és a semmi fölé a földet függeszti. Ő sűríti össze a vizet felhőkbe, s nem szakad le alattuk az ég boltozata. Ő az, aki elfödi a telihold arcát, felhőtakaróját fölé borítja. A vizek színe fölé egy kört rajzol, ott, hol a sötétség a fénnyel határos. Az ég oszlopai inogni kezdenek, reszketnek korholó szavától. Ereje fölkorbácsolja a tengert, bölcsessége Rahab fölé kerekedik. Hogyha rálehel, újra ragyog az ég, és a fürge sárkányt átdöfi a keze. De ez mind csak szegélye útjának, suttogó szavakat hallottunk csak tőle! Eget rázó tetteit ki tudja felfogni?Az ártatlan Jób ismeri Isten hatalmát
27 Jób folytatta beszédét és így szólt: Amint igaz, hogy él az Isten, ki elvette igazam, s a Mindenható keserűvé tette a szívem, addig, amíg csak lélegzet van bennem, s Isten lehelete van az orromban, ajkam álnokságot addig biztos nem szól, sem a nyelvem nem mond hazugságot. Távol legyen tőlem, hogy nektek helyeseljek, ártatlanságomat nem adom fel holtig. Igazamhoz ragaszkodom, nem mondok le róla. Egyetlen napomért sem szégyenkezik szívem. Ellenségeim jussanak a gonoszok sorsára, ellenfeleim meg a bűnösökére! Mit remél a bűnös, mikor imádkozik, mikor fölemeli lelkét az Istenhez? Talán meghallgatja kiáltását Isten, amikor majd balsors szakad a nyakába? Örömét leli-e a Mindenhatóban, és mindig segítségül hívhatja az Istent? Elétek tárom az Isten tetteit, a Mindenható terveit nem tartom titokban, hiszen magatok is mindnyájan láttátok. Miért tápláltok tovább is hiú reménységet?Cofár beszéde: Az átkozott
Ezt a sorsot szánta Isten a gonosznak, ezt adta örökségül a Mindenható a zsarnoknak. Ha sok is a fia, kard várja őket, és nem lakhatik jól kenyérrel a sarjuk. Maradékaikat pestis viszi sírba, és az özvegyeik nem tartanak gyászt. Ha ezüstöt halmoz fel, mintha csak por volna, a ruhát csak sárnak rakja csomóba. Ő csak gyűjtögeti, de fel a jámbor ölti, az ezüstjét meg a tiszta örökli. Házát, mint a pók a hálóját, úgy építette, olyan az, mint a csősz csinálta kunyhó. A gazdag lefekszik, nem kezdi el újra, felnyitja a szemét, és már semmi sincs meg. Nappal, mint az árvíz, bajok zúdulnak rá, elfújja éjszaka a viharnak szele. Keleti szél viszi, nincsen maradása, elsöpri onnét, ahol a lakóhelye volt. Irgalmat nem ismerve nyilakat szór rá, menekülnie kell a hatalma elől. Kezüket összecsapva tapsolnak fölötte, és saját házából utánapisszegnek.4. A BÖLCSESSÉG DICSÉRETE
Az ember maga nem tehet szert bölcsességre
28 Van hely, ahol ezüstöt találnak, olyan hely is akad, hol aranyat mosnak. Föld mélyéről hozzák felszínre a vasat, és a kövekből rezet olvasztanak. Véget vet az ember (lenn) a sötétségnek, azután feltúrja utolsó zugáig a sziklakőzetet – addig éjszaka borult rá. Lámpás emberek kifúrják az aknát, úgy csüngenek ottan, lábuk elfelejtve, emberektől távol lebegnek (az űrben). A kenyérgabona sarjadzik a földből, noha lent alatta tűzzel robbantanak. Sziklatömbben van a zafír lelőhelye, de még aranypor is található benne. Olyan ösvény ez, hogy keselyű nem látja, a héja szeme sem tudja kifürkészni. A büszke vad sem veszi arrafelé útját, nem járt arra még soha oroszlán. Az ember ráteszi kezét a kövekre, egész alapjukig dúlja a hegyeket. Áttöri a sziklát és tárnát nyit benne, sok-sok drágaságot láthat ott a szeme. Felkutatta már a folyóknak forrását, és sok rejtett dolgot napvilágra hozott. De hát a bölcsesség – ez vajon honnét van, és az értelemnek hol a lelőhelye? Odavivő utat nem ismer az ember, élők országában nem lehet meglelni. Az ősvizek azt mondják: nem lakik bennünk, a tenger megvallja: nálam sincs lakása. Arannyal nem lehet érte megfizetni, és a színezüst sem elég nagy ár érte. Nem lehet megvenni ofiri aranyért, sem ritka ónixért, sem pedig zafírért. Nem érhet föl vele sem arany, sem üveg, aranyedényért sem lehet becserélni. A korallt és kristályt ne is említsük, a bölcsesség ára drágább a gyöngynél. Nem olyan értékes a kusi topáz sem, de még színarannyal sem mérhető össze. Honnan is származik tehát a bölcsesség, és az értelemnek hol a lelőhelye? Fátyol takarja minden élő elől, el van rejtve az ég madarai előtt. Maga az alvilág és a halál is vallja: mi csak hallomásból tudunk róla. Egyedül az Isten ismer hozzá utat, egyedül ő tudja, hol a lelőhelye. Mert a szeme ellát a Föld határáig, ő mindent lát, mi az ég alatt van. Amikor a szélnek megszabta a súlyát, és a vizeket mércéjével mérte, amikor az esőnek korlátot szabott, és a mennydörgések útját kijelölte, akkor volt, hogy látta, a súlyát lemérte, megvizsgálta és lehatolt mélyére. Az embernek akkor csupán ennyit mondott: „Az Isten félelme, lásd, ez a bölcsesség, az okosság meg: kerülni a bűnt.”5. A PÁRBESZÉDEK BEFEJEZÉSE
Jób panasza és védekezése
A) A régi szép napok. 29 Jób folytatta beszédét és így szólt: Ó, ki hozza vissza a régmúlt hónapokat, a napokat, amikor Isten oltalmazott? Mikor szövétneke fénylett fejem fölött, fényénél hatoltam át a sötétségen. Bárcsak újra látnám őszöm napjait, mikor Isten védte sövénnyel sátramat. Amikor még nálam lakott az Úr, és körülvett gyermekeimnek serege. Amikor tiszta tejben mostam a lábam, és olajpatakok folytak a sziklából. Amikor fölmentem a városkapun át, és a piactéren helyet foglaltam; mihelyt megláttak, az ifjak félreálltak, az öregek felálltak, s állva maradtak. A főemberek meg félbehagyták szavuk, a szájukra rátették kezüket. Az előkelők is visszafogták hangjuk, nyelvük odatapadt szájuk padlásához. A fül, amely hallotta, boldognak hirdetett, engem dicsért a szem, amelyik láthatta: hogyha kért, felkaroltam a szegényt, meg az árvát is, ha nem talált gyámolt. A veszni indulónak rám szállt áldása, s az özvegy szívébe is örömet loptam. Az igazságosságot ruhaként viseltem, jog és igazság volt köntösöm, süvegem. A vaknak úgy szolgáltam, hogy a szeme voltam, a sántának meg én voltam a lába. A szegény embereknek atyjuk voltam, s jövevények ügyét rendjén kivizsgáltam. Az istentelenek agyarát kivertem, foguk közül téptem ki a rablott holmit. Így szóltam magamban: „Büszkén halok meg, olyan magas korban, akárcsak a pálma. Gyökerem a víznek álljon mindig nyitva, és az ágaim közt harmat éjszakázzon! Dicsőségem legyen egyre ifjabb, és mindig újuljon meg kezemben az íj!” Meghallgattak és várakoztak rám, csöndben figyeltek, hogy hallják tanácsom. A beszédemre választ nem is adtak, felülről lefelé csurgott a szavam. Úgy várakoztak rám, mint nyári záporra, tavaszi esőért liheg így a szájuk. Rájuk mosolyogtam, hogyha elcsüggedtek, arcom sugárzását nem törhették meg. Megszabtam útjukat és vezérük voltam, mint valami király, trónoltam körükben, és ahová tetszett, vezethettem őket.Előző nap Olvasási terv Következő nap