2. A VITA MÁSODIK MENETE
Jób szavaival ítéletet von magára
15 Temáni Elifáz válaszolt és így szólt: Biztos tudás nélkül beszél-e bölcs ember? Benső világát csak széllel béleli-e, hogy vitázni kezdjen semmit érő szóval és mindenféle mihaszna beszéddel? Sőt, korlátot szabsz Isten félelmének, s megszeged Isten előtt az áhítat csendjét. Talán bűnöd teszi szádat beszédessé, és a ravaszkodók nyelvét választottad. A saját szád és nem én ítéllek el, tanúbizonyságot ajkad szól ellened. Te születtél talán az első embernek, s már a halmok előtt a világra jöttél? Megfigyelő voltál Isten tanácsában? Minden bölcsességet magadhoz ragadtál? Mit tudsz te, amit magunk is ne tudnánk? Értesz-e olyasmit, mi előttünk rejtély? Őszek és öregek vannak itt közöttünk, akik apádnál is több napot láttak már. Istennek vigaszát kevésnek találod, és szavát, amely veled oly gyöngéden bánt? Miért ragad el úgy indulatod, hogy a szemed vérben forog, és az Isten ellen fordul a haragod és minden szavad, amit kiejt a szád? Vajon mi az ember, hogy tiszta lehetne, asszonynak szülötte igaz hogyan volna? Angyalaiban sincs, látod, bizodalma, nem tiszta az ég sem a szemében. Még sokkal kevésbé, ki egészen romlott, az ember, ki a bűnt, mint a vizet issza. Elbeszélem neked, te meg hallgass rám, amit szemem látott, azt mondom el neked, amit a bölcs emberek hirdethettek, amit apáik előlük el nem titkoltak. Csak ők maguk voltak az ország urai, idegenek köztük nem kóborolhattak. A bűnös minden nap kínokban gyötrődik, a rövid időben, mely a zsarnoknak jut. Ijesztő hangokat hallanak fülei, pusztulás támadhat rá még békében is. Sötétségből nem mer fénybe menekülni, hisz ki van szemelve, kard fogja megölni. Sorsa, hogy keselyűk falják fel a testét, jól tudja, hogy pusztulás fenyegeti. A sötétség napja félelmet kelt benne, és erőt vesz rajta nyomorúság, ínség. Megragadják, mint egy harcra termett király, merthogy Isten ellen emelte a kezét, s szembe mert szegülni a Mindenhatóval. Kemény nyakkal rohant harcolni ellene és pajzsának szilárd domborulatával. Csupa zsír borítja egész ábrázatát, hájas kövérség tölti ki ágyékát. Romba dőlt városok lettek lakásává, lakhatatlan házakban talált menedéket. Amit épített magának, az mind összedőlt. Nem lesz soká gazdag, vagyona ingatag, és nem vet többé árnyékot a földre. Az égető hőség leperzseli sarját, és a viharos szél letépi virágát. Ne reméljen sokat magas növésétől, minden szerzeménye csak megcsalja. Már időnap előtt elszárad indája, és az ágai többé nem zöldülnek ki. Mint tőke, ledobja a savanyú fürtöt, eldobja virágát, akár az olajfa. Terméketlen marad gonoszoknak törzse, a jogtalanság sátrát megemészti a tűz. Azok, akik nyomorúságot fogannak, csupa bajt szülnek, és csak hazugság születik ölükből.Menekülés az igazságos Istenhez
16 Jób ekkor válaszolt és így szólt: Hallottam már elég efféle beszédet. Vigasztalók vagytok ti itt egytől egyig! Hiú beszédetek soha nem ér véget? Vajon mi ingerelt, hogy szembeszállj velem? Beszélni úgy, mint ti, tudnék magam is. Ha ti volnátok az én helyzetemben, el tudnálak titeket árasztani szóval, s tudnám a fejemet ingatni miattatok. Szavammal biztatnálak benneteket, aztán megszűnném mozgatni ajkamat. Hisz ha beszélek is, nem szűnik fájdalmam, így, ha elhallgatok, mit veszítek akkor? A gonoszság immár egész kimerített, hisz egész sereg volt, ami nekem esett. Terhelő tanúként lép most föl ellenem, minden válaszában gyaláz szemtől szemben. Haragja marcangol, s harcban áll ellenem, vicsorgatja fogát, rám, az ellenségre, szemét összehúzva szúrósan tekint rám. És ellenem újra kitátják szájukat, majd megszégyenítve verik az arcomat, mindnyájan szövetkeztek ellenem. Isten kiszolgáltat a gonosztevőknek, a bűnösök kezébe hagy esnem. Boldogan éltem, s akkor darabokra tört, megfogta nyakamat és összezúzott, aztán céltáblának tett ki maga elé. Csak úgy sisteregnek nyilai köröttem, és irgalmatlanul átfúrja a vesém, az epémet meg kiontja a földre. Réseket üt rajtam egyre-másra, mint valami harcos, úgy támad rám. Gyász jeléül ruhát varrtam a bőrömre, a szarvamat meg befúrtam a porba. A sírástól vörös lett az arcom, halálnak árnyéka ül a pillámon, jóllehet gonoszság nem tapad kezemhez, és egészen tiszta az imádságom. Föld, ne född be a véremet! Kiáltásom ne találjon nyugtot! Nézzétek, még most is ott az égben a tanúm, eskümnek kezese él még a magasban. A kiáltásom szól mellettem Isten előtt, míg színe előtt hullnak a könnyeim. Igazoljon embert Isten ellenében, szóljon a férfi mellett barátjával szemben! Mert hiszen kevés a jövő évek száma, s elmegyek az úton, hol nincs visszatérés. 17 Összetörött immár énbennem a lélek, és miattam gyűlnek egybe a sírásók. Valóban, gúnyolódók céltáblája lettem, s azt kell egyre néznem, hogyan civakodnak. Tégy le óvadékot értem önmagadnál! Ki volna más, ki értem kezességet vállal? Szívüket bezártad, nincs bennük belátás, azért egyetlen kéz föl nem emelkedik. Zsákmányt osztani barátokat hívnak, saját gyermekeik szeme meg eleped. Gúnydalok tárgyává tettek a nép előtt, olyan ember lettem, akit szembeköpnek. Szemem homályossá válik bánatomban, tagjaim sorvadnak, mint árnyék, olyanok. Ezért a jámborok szörnyülködnek, és a bűnös miatt háborognak a tiszták. De az igaz mégis hű marad útjához, kinek keze tiszta, gyarapszik erőben. Rajta hát! Lépjetek közelebb mindnyájan! De hisz nem találok bölcset közöttetek! Napjaim elenyésznek, terveim meg egyre távolabb kerülnek, a szívem rostjait szétmarcangolták. „A napnak kitér az éj – így szokták mondani –, közel a fény, amely elűzi a sötétséget.” Alvilágban lakni, ez a reménységem, ágyamat megvetni, ott a sötétségben. Síromhoz így szólok: „Az apám vagy nékem!” A férgekhez meg: „Anyám, s nővéreim!” Hol marad számomra még bármi reménység, ki leli meg – a boldogságomat? Velem együtt leszállnak az alvilágba, és együtt süllyedünk a porba.A harag hiábavaló.
18 Válaszul így beszélt a suachi Bildád: Mikor teszel végre pontot beszédedre? Azt gondolod tán, hogy nem merünk szólni? Miért hasonlítasz az állatokhoz minket, miért vagyunk szemedben oktalan állatok? Ha szétmarcangolod magad haragodban, néptelenedjék el miattad az ország? Mozduljanak el tán helyükről a sziklák? Bizony hogy kialszik a bűnösnek fénye, tüzének lángja nem világít többé. Sátrában sötétségre változik a fény, kialszik a lámpa, amely fölötte függ. Szilárd léptei elbizonytalanodnak, csapda lesz számára a saját terve. Mert hálóba bonyolódik a lába, és amikor jár-kel, fonadékon lépked. A hurok megfogja a sarkát, köréje meg pányva csavarodik. A háló, mi megfogja, el van rejtve útján, és a földre téve készen a kelepce. Félelmek támadnak rá körös-körül, lába nyomában mögötte vonulnak. Útjain az éhség szegődik társául, s kész a veszedelem elgáncsolására. A bőrét betegség rágja és emészti, és korai halál nyeli el tagjait. Elűzik sátrából, melyben bizakodott, kergetik egész a félelem királyáig. Aztán a sátrában Lilit telepszik meg, s kénnel szórják be a helyet, ahol lakott. Alul elszáradtak már a gyökerei, fönt meg az ágai lettek szárazak. Még az emléke is eltűnik a földről, nem marad fenn neve az utcákon. Sötétbe taszítják a világosságról, és elüldözik a földkerekségről. Népe között nem lesz fia-unokája, nem marad utána legelőin senki. Napja miatt félnek napnyugat fiai, kelet fiait meg iszonyat fogja el. Ilyen sorsra jut biz’ a gonosz lakása, annak lakóhelye, ki nem féli az Istent.Előző nap Olvasási terv Következő nap