Elifáz második beszéde
Minden ember bűnös 15 És felelt a temáni Elifáz, és ezt mondta:
»Úgy felel-e a bölcs, mintha szélnek beszélne,
és megtöltheti-e bensőjét hevességgel?
Olyannal feleselsz, aki nem hasonló hozzád,
és olyasmit beszélsz, amiből nincsen hasznod.
Amennyire rajtad áll, lerontod a félelmet,
és megszünteted az áhítatot Isten előtt.
Mivel gonoszságod tanítja a szádat,
s az istenkáromlók nyelvét követed,
azért önnön szád kárhoztat téged és nem én,
saját ajkaid érvelnek ellened!
Vajon te születtél-e első embernek
s a halmok előtt jöttél-e létre?
Be vagy-e avatva Isten terveibe,
és bölcsessége nálad alábbvaló-e?
Mit tudsz, hogy ne tudnánk mi is?
Mit értesz, hogy ne értenénk mi is?
Közöttünk van ősz is, meg élemedett,
atyádnál is jóval idősebb!
Kevés neked az Isten vigasztalása?
Gonosz szavaid ezt is meghiúsítják.
Miért ragad el indulatod,
és miért villog szemed,
mintha nagyokat gondolnál?
Miért fuvalkodik fel lelked Isten ellen,
hogy ilyen szavakat engedsz ki szádból?
Mi is az ember, hogy hiba nélkül legyen,
s az asszony szülötte, hogy igaznak látsszék?
Íme, szentjei között sincsen változhatatlan,
még az egek sem tiszták az ő szemében.
Annál kevésbé az undok, a romlott ember,
ki issza az igaztalanságot, mint a vizet.
Elbeszélem neked, hallgass rám!
Megjelentem neked, amit láttam,
amit bölcsek hirdetnek,
és atyáik előttük el nem titkoltak,
– a föld akkor még csak az övék volt,
és idegen nem fordult meg náluk –
a gonosz egész életében gyötrődik,
és a zsarnok éveinek száma bizonytalan.
Félelmes hang cseng mindig fülében,
és békesség idején is folyton ármányt gyanít.
Nem mer a sötétből a világosságra jönni,
mindenhol kardot sejt.
Amikor elmegy kenyeret keresni,
tudja, hogy a sötétség napja kezénél van.
Aggasztja a szükség, bekeríti a szorongás,
úgy, mint a királyt, aki csatára készül,
mert kinyújtja kezét Isten ellen
és dacol a Mindenhatóval;
rohamra megy ellene merev nyakkal,
domború pajzsok tömött sorával.
Kövérség födi arcát,
és háj lóg le ágyékáról;
és letelepedett elpusztult városokban,
elhagyott házakban,
amelyeket rombadőlésre ítéltek.
Nem marad gazdag, és vagyona nem állandó,
nem ver gyökeret a földben.
Nem menekszik meg a sötétségből;
hajtásait láng perzseli,
s elenyészik szája leheletétől.
Ne higgye hiába, tévedéstől megejtve,
hogy valami áron meg lehet őt váltani;
mielőtt napjai betelnének,
tönkremegy, és keze elszárad.
Olyan, mint a szőlőtő, amely lehullatja éretlen bogyóit,
mint az olajfa, amely elhányja virágát;
mert a gonoszok gyülekezete terméketlen,
és tűz emészti a vesztegetést készséggel elfogadók sátrait,
azt, aki bajt fogan, bűnt szül,
és cselt érlel méhében.«
Jób válasza: 16,1-17,16
A részvétlen vigasztalók 16 És felelt Jób, és ezt mondta:
»Ilyesfélét már többször hallottam;
terhemre való vigasztalók vagytok ti mindannyian!
Véget értek-e tehát a széllelbélelt szavak?
Vagy valami bajod van, hogy beszélned kell?
Beszélhetnék én is éppúgy, mint ti,
bárcsak a helyemben lennétek!
Részvétemet irántatok én is szép szavakba önteném,
és csóválnám fejemet fölöttetek.
Erőt öntenék belétek számmal,
és mozgatnám ajkamat, mintha szánnálak titeket.
7 De mitévő legyek? Ha szólok, nem enyhül fájdalmam;
ha hallgatok, nem hagy el engem.
Immár elnyomott engem a fájdalom,
és semmivé lett minden tagom;
ellenem tanúskodnak ráncaim,
és hazug ellenség támad, ki szemembe vádol;
egybegyűjtötte haragját ellenem,
és fenyegetve vicsorgatta rám fogait,
félelmetes szemeket meresztett rám ellenségem.
Kitátották ellenem szájukat,
szitkozódva arcul ütöttek,
kínjaimmal töltötték be étvágyukat.
Gonosznak szolgáltatott ki engem Isten,
és bűnösök kezére adott.
Jólétben éltem valaha, de hirtelen összezúzott engem,
nyakon ragadott és összetört engem;
céltáblául tűzött ki magának.
Lándzsái röpködnek körülöttem,
ágyékomat kímélet nélkül hasogatja,
beleimet kiontja a földre.
Sebet seb után ejt rajtam,
rám támad, mint valami hős.
Zsákot varrtam bőrömre
és testemet hamuval borítottam.
Arcom megdagadt a sírástól,
sötét árny ül szempillámon.
És mindezt szenvedem,
holott kezem mocsoktalan,
és tiszta az imádságom Istenhez.
19 El ne takard, föld, a véremet,
és ne találjon benned rejtekhelyet kiáltásom!
Mert íme, van tanúm a mennyben,
és bizonyságom a magasságban.
Barátaim szószátyárok,
Istenhez sír fel szemem!
Bár tenne valaki igazságot Isten és ember között,
úgy, mint igazságot tesznek ember és társa között!
Mert íme, kevés esztendő múltával
elindulok az úton, amelyen vissza nem térhetek.
A lelkem megtört,
napjaim végüket járják,
már csak a sír vár rám!
Nem vétettem,
mégis keserűségeken időzik szemem.
Szabadíts meg, Uram, és végy magad mellé,
akkor bárki keze küzdhet ellenem!
Szívüket elzártad a belátástól,
ezért nem kerekedhetnek felül!
Az ilyen prédát ígér barátainak,
mialatt gyermekei szeme eleped.
Példabeszéddé tett engem a népnél,
s elrettentő példa vagyok előttük.
Szemem homályba borult a bánkódástól,
és tagjaim olyanok lettek, mint az árnyék.
8 Szörnyülködnek ezen az igazak,
s a tiszta felháborodik a képmutató ellen;
az igaz kitart a maga útján,
s a tisztakezű erőben gyarapszik.
De gyertek csak ismét, valahányan vagytok,
bár egy bölcsre sem akadok közöttetek!
Napjaim elmúltak, terveim meghiúsultak,
amelyek szívemet gyötörték,
s az éjjelt nappallá változtatták,
úgy, hogy sötétség után újra világosságot várok.
Remélhetek-e valamit? Az alvilág a lakásom,
s a sötétségben vetem meg ágyamat;
a rothadásnak mondom: Atyám vagy!
S a férgeknek, hogy: Anyám! és: Nővérem!
Hol van tehát a reménységem?
S amit várok, ki látja meg azt?
Mind, amim van, leszáll az alvilág fenekére;
vajon ott legalább lesz-e nyugodalmam?«
Bildád második beszéde: 18,1-21
Bildád védi igazát 18 És felelt a súhi Bildád, és ezt mondta:
»Mikor értek a szóbeszéd végére?
Előbb térjetek észre, s úgy beszéljünk!
Miért tartsanak minket állatoknak,
és miért legyünk tisztátalanok a szemetekben?
Te marcangolod magadat dühödben;
kedvedért talán néptelenné váljék a föld,
s a sziklák elmozduljanak helyükből?
Nemde kialszik a gonosznak világossága,
és nem fénylik tüzének lángja.
Sátrában a fény elsötétül,
s elalszik a mécses felette.
Erőteljes lépései elernyednek,
és fondorlata földre teríti;
hálóba akad lábával,
verem fonadéka fölött járkál;
lábát csapda fogja
és hurok szorítja;
tőr van elrejtve számára a földön,
és kelepce vár rá az ösvényen;
mindenfelől rémség ijeszti
és fonja be lábát.
Erejét éhség fogyasztja,
és bordáit koplalás emészti.
Elsorvasztja bőre szépségét
s elemészti tagjait a halál elsőszülöttje;
14 kiragadja őt sátrából, amelyben bizakodott,
és elküldi az iszonyat királyához.
Olyan sátorban lakik, amely már nincs is,
és ként szórnak lakóhelye fölé.
Alul elszáradnak a gyökerei,
felül pedig eltapossák termését.
Elvész emléke a föld színéről,
nem említik nevét az utcákon;
a világosságból a sötétségbe taszítják,
és elüldözik a föld kerekségéről.
Nem marad népe közt sem fia, sem sarja,
és szállásán nincsenek hátrahagyottak.
Ítélete napjától megrémülnek a nyugatiak,
s iszonyat szállja meg a kelet lakóit.
Így járnak a bűnösök hajlékai,
s ilyen a lakóhelye annak, aki Istennel nem törődik.«
Jegyzetek
16,7 A versek értelme nem világos. Talán így kell értenünk: Isten Jóbot ártatlansága ellenére fájdalommal sújtotta, és ő nem tud rájönni, hogy miért. Keserű szavakkal részletezi helyzetét, megismételve azt, hogy hogyan vádolták meg, és hogyan vált megvetetté. Ellenségeit úgy mutatja be, mint feldühödött csőcseléket, amely szünet nélkül gyötri őt.
16,19 El ne takard, föld, a véremet: élt az a meggyőződés, hogy ha ártatlan ember vére a földre hullik, a föld nem issza be, és így az folyamatosan bosszúra vár.
17,8 Bibliai kifejezése annak a félelemnek, amelyről az isteni büntetés által tanúskodnak a bűnösök. Így Jób barátai: Jób bajait látva örvendeznek Isten igazságosságán, mivel az ősi hagyományok szerint így bünteti Isten az istenteleneket ezen a földön. Jób azonban szembefordul ezzel a hagyományos bölcsességgel és jámborsággal.
18,14 Az iszonyat királya: Hádész vagy Plutón. A görög és a keleti mitológia így nevezi azt a személyt, aki a holtakat őrzi.