Júda és Támár története.
38 Ebben az időben Júda elköltözött testvéreitől, és sátrát egy Hira nevű adullámi embernél ütötte fel. Ott meglátta az egyik kánaánitának, Suának a lányát. Feleségül vette és vele élt. Az fogant és fiút szült, akit Ernek nevezett. Másodszor is fogant, fiút szült, s Onannak nevezte. Majd ismét szült egy fiút, s Selának nevezte. Keszibben tartózkodott, amikor ezt szülte. Júda az elsőszülött Er számára egy Támár nevű feleséget vett. Ő azonban, Júda elsőszülöttje bűnös volt Isten szemében, ezért Isten elvette életét. Júda azt mondta Onannak: „Élj bátyád feleségével, teljesítsd vele szemben a sógori kötelességet, s így gondoskodj utódról bátyád számára.” Mivel Onan tudta, hogy az utód nem az övé lesz, azért valahányszor együtt volt bátyja feleségével, magját a földre ontotta, nehogy utódot támasszon bátyjának. Istennek nem tetszett, amit művelt, azért ő is meghalt. Ezután Júda így szólt menyéhez, Támárhoz: „Térj vissza atyád házába, özvegyként, amíg a fiam, Sela, fel nem nő.” Arra gondolt ugyanis, hogy meghalhat az is, mint testvérei. Támár elköltözött és visszatért apja házába. Hosszabb idő elmúltával meghalt Sua leánya, Júda felesége. Júda a gyászidő letelte után elment barátjával, az adullámi Hirával Timnába a juhait nyírni. Mikor Támárnak megvitték a hírt: „Íme apósod Timnába jön a juhait nyírni”, letette özvegyi ruháját, fátyolt vett magára, befödte arcát és leült Enajim bejáratához, amely a Timna felé vezető úton van. Látta ugyanis, hogy Sela már felnőtt, mégse adták őt hozzá feleségül. Júda észrevette és rossz nőnek tartotta, mivel az arca el volt fedve. Odament hozzá az út szélére és megszólította: „Gyere, veled akarok hálni.” Nem tudta ugyanis, hogy a saját menye. Az így válaszolt: „Mit adsz, ha velem hálhatsz?” Küldök egy kecskebakot a nyájból” – felelte. Azt mondta: „Ha zálogot adsz, amíg azt elküldöd.” „Milyen zálogot adjak?” – kérdezte. Azt felelte: „A pecsétgyűrűdet a zsineggel és a botodat, amit a kezedben tartasz.” Neki adta, hált vele, és az teherbe esett. Azután felállt és elment, letette a fátyolt és újra felöltötte özvegyi ruháját. Júda adullámi barátjával elküldte a kecskebakot, hogy visszakapja a zálogot az asszonytól, de az már nem volt ott. Megkérdezte a helység embereit: „Hol van az a parázna nő, aki Enajimban az úton szokott ülni?” Azok ezt válaszolták: „Itt nem volt parázna nő.” Erre visszatért Júdához és mondta: „Nem találtam meg, s a helység emberei azt állították, hogy ott nem volt parázna nő.” Júda így felelt: „Akkor tartsa meg magának, csak ne legyünk gúny tárgyává. Elküldtem a kecskebakot, de nem találtad meg.” Mintegy három hónappal később jelentették Júdának: „A menyed félrelépett és paráznaság miatt teherbe esett.” Júda ezt mondta: „Vigyétek ki, meg kell égetni.” De amikor ki akarták vinni, elküldött apósához, s ezt üzente: „Attól a férfitól estem teherbe, akiéi ezek a holmik.” És folytatta: „Nézz csak utána, kié ez a pecsétgyűrű, ez a zsineg és ez a bot.” Amikor Júda meglátta a holmikat, így szólt: „Igaza van velem szemben: miért nem adtam fiamnak, Selának feleségül?” De többé már nem élt vele. Eljött a szülés ideje, és ikrek voltak méhében. Miközben szült, az egyik előre nyújtotta kezét. A bába vörös fonalat vett, a kezére kötötte és így szólt: „Ez jött ki elsőnek.” De az újra visszahúzta a kezét és testvére jött ki. Erre így szólt: „Mihez csinálsz magadnak nyílást?” – és Perecnek nevezték. Azután kijött a testvére, akinek kezén a vörös fonál volt. Őt Szeráchnak nevezték el.5. A PÁRBESZÉDEK BEFEJEZÉSE
Jób panasza és védekezése
A) A régi szép napok. 29 Jób folytatta beszédét és így szólt: Ó, ki hozza vissza a régmúlt hónapokat, a napokat, amikor Isten oltalmazott? Mikor szövétneke fénylett fejem fölött, fényénél hatoltam át a sötétségen. Bárcsak újra látnám őszöm napjait, mikor Isten védte sövénnyel sátramat. Amikor még nálam lakott az Úr, és körülvett gyermekeimnek serege. Amikor tiszta tejben mostam a lábam, és olajpatakok folytak a sziklából. Amikor fölmentem a városkapun át, és a piactéren helyet foglaltam; mihelyt megláttak, az ifjak félreálltak, az öregek felálltak, s állva maradtak. A főemberek meg félbehagyták szavuk, a szájukra rátették kezüket. Az előkelők is visszafogták hangjuk, nyelvük odatapadt szájuk padlásához. A fül, amely hallotta, boldognak hirdetett, engem dicsért a szem, amelyik láthatta: hogyha kért, felkaroltam a szegényt, meg az árvát is, ha nem talált gyámolt. A veszni indulónak rám szállt áldása, s az özvegy szívébe is örömet loptam. Az igazságosságot ruhaként viseltem, jog és igazság volt köntösöm, süvegem. A vaknak úgy szolgáltam, hogy a szeme voltam, a sántának meg én voltam a lába. A szegény embereknek atyjuk voltam, s jövevények ügyét rendjén kivizsgáltam. Az istentelenek agyarát kivertem, foguk közül téptem ki a rablott holmit. Így szóltam magamban: „Büszkén halok meg, olyan magas korban, akárcsak a pálma. Gyökerem a víznek álljon mindig nyitva, és az ágaim közt harmat éjszakázzon! Dicsőségem legyen egyre ifjabb, és mindig újuljon meg kezemben az íj!” Meghallgattak és várakoztak rám, csöndben figyeltek, hogy hallják tanácsom. A beszédemre választ nem is adtak, felülről lefelé csurgott a szavam. Úgy várakoztak rám, mint nyári záporra, tavaszi esőért liheg így a szájuk. Rájuk mosolyogtam, hogyha elcsüggedtek, arcom sugárzását nem törhették meg. Megszabtam útjukat és vezérük voltam, mint valami király, trónoltam körükben, és ahová tetszett, vezethettem őket. B) A mostani nyomorúság 30 De most kinevetnek a nálam ifjabbak, akiknek az apját arra sem méltattam, hogy juhászkutyámnak megfogadjam. Mit ért volna nekem kezüknek ereje? Eltűnt már belőlük az erőnek telje. Nélkülözés, éhség felőrölte őket, hiszen a puszta gyökereit rágták, meg a bozótot a vadon sivatagban. A sósfüvet szedték s a bokrok levelét, a rekettye gyökere volt a kenyerük. A közösség köréből kitaszítják őket, s kiabálnak rájuk, mint a tolvajokra. Szörnyű barlangokban kénytelenek lakni, porral telt odúkban, sziklaüregekben. Tüskebokrok közül hallik kiáltásuk, csalánbokrok alatt kuporognak együtt. És a gyermekeik: rettenetes fajzat, nép, melynek neve sincs, ország száműzöttje. És ezeknek lettem most én gúnydalává, ezeknek szolgálok beszédjük tárgyául. Undorodnak tőlem és távolmaradnak, és nem átallanak arcomba köpködni. Mert fellazította íjam, s meghajlított, kivetik szájukból (menten) a zabolát. Jobboldalam felől áll föl ez a fajzat, kövekkel dobálnak, ez a lövedékük, és utakat törnek, hogy tönkretehessenek. Minden kivezető utamat elzárják, nekem esnek, és nincs, aki tiltaná nekik. Széles faltörésen nyomulnak befelé, és a romok között hengergetnek. Rettenetes dolgok fordultak ellenem, szelek szárnyán eltűnt méltóságom, akárcsak a felhő, elszállt boldogságom. És mostan szétfolyik énbennem a lélek, nyomorteli napok szakadnak nyakamba. Betegség mardossa csontomat éjszaka, s akik marcangolnak, sohasem pihennek. Hatalmas erővel megfogja ruhámat, s mint köntös nyílását, összefűzköd. Beletaszított engemet a sárba, hasonlóvá lettem porhoz és hamuhoz. Hozzád kiáltok, de nem adsz feleletet, itt állok, ám te ügyet sem vetsz rám. Kegyetlen zsarnok lettél velem szemben, hatalmas kezeddel harcba szállsz ellenem. Fölemelsz a földről, szélvész szárnyára vetsz, és mennydörgésnek hangjával rettentesz. Nagyon jól tudom, hogy halálba viszel, a házba, ahol minden élő összegyűlik. De ráemeltem-e a szegényre kezem, mikor nyomorában segélyért kiáltott? Inkább sirattam, kire nehéz napok jártak, lelkem a szegényért gyászba öltözködött. Bizony, jót reméltem, és a rossz ért utol, fényességet vártam, és sötétség érkezett. Egész bensőm nyugtalanul forrong, rám szakadtak a nyomor napjai. Sötétségben járok, nincs vigasztalásom, feljajdulok, ha a gyűlésben felállok. A sakáloknak lettem testvérévé, sorstársává váltam a struccmadaraknak. Bőröm feketedik és leszakad rólam. Lázas forróságban égnek a csontjaim. C) Jób védekezése Gyászdallá változott citerám zengése, furulyámnak hangja siratóénekké.
Ne mondd embertársadnak: „Menj, gyere máskor, holnap majd adok!” – ha mindjárt adhatnál.
Ne szőj gonosz tervet embertársad ellen, amikor gyanútlanul nálad üldögél.
Ne veszekedj soha ok nélkül senkivel, aki ellened semmi rosszat nem tett.
Ne irigyeld az erőszak emberét, s ne válassz magadnak az útjai közül.
A rossz úton járóktól iszonyodik az Úr, az igazakkal meg jó barátságban él.