3
Kezdjük ismét önmagunkat ajánlgatni? Vagy szükségünk van – mint némelyeknek – hozzátok szóló vagy tőletek kapott ajánlólevelekre?
Ti vagytok a levelünk, amely be van írva szívünkbe, s amit ismer és olvas minden ember.
Hiszen nyilvánvaló, hogy ti Krisztusnak a mi szolgálatunkra bízott levele vagytok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van megírva; és nem kőtáblára, hanem az emberi szívbe.
Ekkora bizalommal vagyunk Isten iránt Krisztus által.
Ez nem jelenti azt, hogy alkalmasak vagyunk valamire, vagy hogy bármit is a magunk erejének tulajdonítunk. Ellenkezőleg, alkalmasságunk Istentől van.
Ő tett minket alkalmassá arra, hogy szolgái legyünk egy új szövetségnek, amelyik nem a betűé, hanem a Léleké. Mert a betű öl, a Lélek viszont életet ad.
Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálatát oly dicsőség övezte, hogy Izrael fiai nem tudtak Mózes arcára nézni arcának semmivé foszló dicsősége miatt, akkor mennyivel inkább dicsőség övezi a Lélek szolgálatát? Hiszen ha az elítélés szolgálatában lenni dicsőség, mennyivel inkább az az üdvöt adó igazság szolgálata! Sőt ami ott dicsőséges volt, itt már nem is dicsőséges az azt felülmúló dicsőség miatt. Ha ugyanis a semmivé foszló dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges a maradandó.
Mivel ilyen reményünk van, teljes nyíltsággal állunk elő; és nem úgy, mint Mózes, aki fátylat tett az arcára, hogy Izrael fiai ne lássák a semmivé foszló dicsőség végét. De gondolkodásuk is eltompult. Mind a mai napig ugyanez a fátyol borul az Ószövetség olvasására, és az csak Krisztusban tűnik el. Igen, mindmáig, valahányszor Mózest olvassák, fátyol borítja a szívüket. De ha valaki megtér az Úrhoz, a fátyol eltűnik. Ez „az Úr” a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig mindnyájan, miközben födetlen arccal, mintegy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét, az Úr Lelke által egyre inkább hasonlóvá válunk a szemlélt dicsőséghez.
4 Ezért, mivel Isten irgalmából ez a szolgálatunk, nem hátrálunk meg.
Ellenkezőleg, mi elvetettük a szégyenletes ármánykodást, nem cselekszünk ravaszkodva, és nem hamisítjuk meg Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének Isten színe előtt.
Ha evangéliumunk mégsem érthető, csak azok számára borítja fátyol, akik a pusztulás útján járnak. Hitetlenek, akiknek a gondolkodását e világ istene megvakította, hogy ne lássák meg a Krisztus
– Isten képmása – dicsőségéről szóló evangélium világosságát. Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézus miatt. Isten ugyanis, aki ezt mondta: „A világosság felragyog a sötétségből”, világosságot gyújtott a szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán.
Ez a kincsünk azonban cserépedényben van, hogy látható legyen, hogy ez a rendkívüli erő Istené, és nem a miénk. Mindenféle szorongatás ér, de mégsem szorítanak sarokba bennünket. Kétségeskedünk, de kétségbe nem esünk. Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak. Letipornak, de el nem pusztulunk. Mindenkor Jézus halálát hordozzuk testünkben, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. Életünk folyamán ugyanis szüntelen halálra adatunk Jézusért, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon halandó testünkben. Így tehát bennünk a halál munkálkodhat, bennetek pedig az élet.
Mivel pedig bennünk a hitnek ugyanaz a Lelke van, ahogy meg van írva – hittem, azért szóltam –, mi is hiszünk, és azért szólunk: tudjuk, hogy aki az Úr Jézust feltámasztotta, Jézussal együtt minket is feltámaszt, és veletek együtt maga elé állít. Hiszen minden értetek történik – amint a kegyelem terjed –, hogy egyre többen és többen adjanak hálát Isten dicsőségére. Ezért tehát nem hátrálunk meg.
Sőt ha a látszat szerint a pusztulás útján járunk is, belsőleg napról napra megújulunk. Mert pillanatnyi, könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó, örökre szóló dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra figyelünk, hanem a láthatatlanokra. A látható ugyanis ideig való, a láthatatlan viszont örök.
5 Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk összeomlik, Istentől kapunk örök hajlékot a mennyben, amelyet nem emberkéz alkotott. Ezért sóhajtozunk e földi sátorban arra vágyakozva, hogy felölthessük rá mennyből való hajlékunkat, feltéve, hogy amennyiben felöltöttük, többé nem leszünk mezítelenek. Mi is tehát, akik e sátorban vagyunk, mintegy teher alatt sóhajtozunk, mert ezt nem akarjuk levetni, hanem amazt fel akarjuk rá venni, hogy a halandót elnyelje az élet. Isten pedig, aki minket erre felkészített, foglalóul adta nekünk a Lelket.
Ezért mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg e testben van otthonunk, távol vagyunk az Úrtól – azaz a hit irányítja lépteinket, nem a látás –, de bizakodunk, és jobban szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz. Ezért arra törekszünk, hogy – akár itt lakunk még, akár elköltözünk – tetszésére legyünk. Mert mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy mindenki megkapja, amit érdemel aszerint, amit e testben cselekedett, akár jót, akár rosszat.
Tudván tehát, mit jelent az Úr félelme, embereket próbálunk meggyőzni; Isten előtt pedig nyilvánvaló, hogy milyenek vagyunk, és remélem, hogy a ti megítélésetek szerint is az. Nem arról van szó, hogy ismét önmagunkat ajánlgatjuk nektek, hanem arról, hogy alkalmat adunk nektek arra, hogy büszkék legyetek ránk, s hogy felelni tudjatok azoknak, akik azzal dicsekednek, ami csak látszat, és nem azzal, ami a szívben van. Ha tehát valaha is révületbe estünk: Istenért volt; ha megfontoltan beszélünk: értetek van. Ugyanis Krisztus irántunk való szeretete erre a meggyőződésre kényszerít bennünket: ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindannyian meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne éljenek többé önmaguknak, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.
Úgyhogy mi mostantól fogva senkit sem emberi mérték szerint minősítünk. Még ha Krisztust emberi mérték szerint értékeltük is, többé már nem úgy értékeljük. Más szóval, ha valaki Krisztusban van, akkor az új teremtmény: minden régi a múlté; íme, új dolgok jöttek létre.
Mindez pedig Isten műve, aki kiengesztelődött velünk Krisztus által, és a kiengesztelődés szolgálatát adta számunkra feladatul. Azaz Isten a világgal Krisztusban engesztelődött ki: nem tartván számon az emberek vétkeit ránk bízta a kiengesztelődésről szóló igehirdetést. Tehát Krisztus követei vagyunk, azaz mintha maga Isten kérne általunk. Krisztus nevében könyörgünk: engesztelődjetek ki Istennel!
Mert azt, aki bűntelen volt, értünk bűnné tette, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.
Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálatát oly dicsőség övezte, hogy Izrael fiai nem tudtak Mózes arcára nézni arcának semmivé foszló dicsősége miatt, akkor mennyivel inkább dicsőség övezi a Lélek szolgálatát? Hiszen ha az elítélés szolgálatában lenni dicsőség, mennyivel inkább az az üdvöt adó igazság szolgálata! Sőt ami ott dicsőséges volt, itt már nem is dicsőséges az azt felülmúló dicsőség miatt. Ha ugyanis a semmivé foszló dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges a maradandó.
Mivel ilyen reményünk van, teljes nyíltsággal állunk elő; és nem úgy, mint Mózes, aki fátylat tett az arcára, hogy Izrael fiai ne lássák a semmivé foszló dicsőség végét. De gondolkodásuk is eltompult. Mind a mai napig ugyanez a fátyol borul az Ószövetség olvasására, és az csak Krisztusban tűnik el. Igen, mindmáig, valahányszor Mózest olvassák, fátyol borítja a szívüket. De ha valaki megtér az Úrhoz, a fátyol eltűnik. Ez „az Úr” a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig mindnyájan, miközben födetlen arccal, mintegy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét, az Úr Lelke által egyre inkább hasonlóvá válunk a szemlélt dicsőséghez.
4 Ezért, mivel Isten irgalmából ez a szolgálatunk, nem hátrálunk meg.
Ellenkezőleg, mi elvetettük a szégyenletes ármánykodást, nem cselekszünk ravaszkodva, és nem hamisítjuk meg Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének Isten színe előtt.
Ha evangéliumunk mégsem érthető, csak azok számára borítja fátyol, akik a pusztulás útján járnak. Hitetlenek, akiknek a gondolkodását e világ istene megvakította, hogy ne lássák meg a Krisztus
– Isten képmása – dicsőségéről szóló evangélium világosságát. Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézus miatt. Isten ugyanis, aki ezt mondta: „A világosság felragyog a sötétségből”, világosságot gyújtott a szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán.
Ez a kincsünk azonban cserépedényben van, hogy látható legyen, hogy ez a rendkívüli erő Istené, és nem a miénk. Mindenféle szorongatás ér, de mégsem szorítanak sarokba bennünket. Kétségeskedünk, de kétségbe nem esünk. Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak. Letipornak, de el nem pusztulunk. Mindenkor Jézus halálát hordozzuk testünkben, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. Életünk folyamán ugyanis szüntelen halálra adatunk Jézusért, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon halandó testünkben. Így tehát bennünk a halál munkálkodhat, bennetek pedig az élet.
Mivel pedig bennünk a hitnek ugyanaz a Lelke van, ahogy meg van írva – hittem, azért szóltam –, mi is hiszünk, és azért szólunk: tudjuk, hogy aki az Úr Jézust feltámasztotta, Jézussal együtt minket is feltámaszt, és veletek együtt maga elé állít. Hiszen minden értetek történik – amint a kegyelem terjed –, hogy egyre többen és többen adjanak hálát Isten dicsőségére. Ezért tehát nem hátrálunk meg.
Sőt ha a látszat szerint a pusztulás útján járunk is, belsőleg napról napra megújulunk. Mert pillanatnyi, könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó, örökre szóló dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra figyelünk, hanem a láthatatlanokra. A látható ugyanis ideig való, a láthatatlan viszont örök.
5 Tudjuk ugyanis, hogy ha földi sátrunk összeomlik, Istentől kapunk örök hajlékot a mennyben, amelyet nem emberkéz alkotott. Ezért sóhajtozunk e földi sátorban arra vágyakozva, hogy felölthessük rá mennyből való hajlékunkat, feltéve, hogy amennyiben felöltöttük, többé nem leszünk mezítelenek. Mi is tehát, akik e sátorban vagyunk, mintegy teher alatt sóhajtozunk, mert ezt nem akarjuk levetni, hanem amazt fel akarjuk rá venni, hogy a halandót elnyelje az élet. Isten pedig, aki minket erre felkészített, foglalóul adta nekünk a Lelket.
Ezért mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg e testben van otthonunk, távol vagyunk az Úrtól – azaz a hit irányítja lépteinket, nem a látás –, de bizakodunk, és jobban szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz. Ezért arra törekszünk, hogy – akár itt lakunk még, akár elköltözünk – tetszésére legyünk. Mert mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy mindenki megkapja, amit érdemel aszerint, amit e testben cselekedett, akár jót, akár rosszat.
Tudván tehát, mit jelent az Úr félelme, embereket próbálunk meggyőzni; Isten előtt pedig nyilvánvaló, hogy milyenek vagyunk, és remélem, hogy a ti megítélésetek szerint is az. Nem arról van szó, hogy ismét önmagunkat ajánlgatjuk nektek, hanem arról, hogy alkalmat adunk nektek arra, hogy büszkék legyetek ránk, s hogy felelni tudjatok azoknak, akik azzal dicsekednek, ami csak látszat, és nem azzal, ami a szívben van. Ha tehát valaha is révületbe estünk: Istenért volt; ha megfontoltan beszélünk: értetek van. Ugyanis Krisztus irántunk való szeretete erre a meggyőződésre kényszerít bennünket: ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindannyian meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne éljenek többé önmaguknak, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.
Úgyhogy mi mostantól fogva senkit sem emberi mérték szerint minősítünk. Még ha Krisztust emberi mérték szerint értékeltük is, többé már nem úgy értékeljük. Más szóval, ha valaki Krisztusban van, akkor az új teremtmény: minden régi a múlté; íme, új dolgok jöttek létre.
Mindez pedig Isten műve, aki kiengesztelődött velünk Krisztus által, és a kiengesztelődés szolgálatát adta számunkra feladatul. Azaz Isten a világgal Krisztusban engesztelődött ki: nem tartván számon az emberek vétkeit ránk bízta a kiengesztelődésről szóló igehirdetést. Tehát Krisztus követei vagyunk, azaz mintha maga Isten kérne általunk. Krisztus nevében könyörgünk: engesztelődjetek ki Istennel!
Mert azt, aki bűntelen volt, értünk bűnné tette, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.