Izsák házassága.
24 Ábrahám idős volt, előrehaladt a korban, és az Úr mindenben megáldotta Ábrahámot. Akkor Ábrahám így szólt háza legidősebb szolgájához, aki egész vagyonát kezelte: „Tedd kezedet a csípőm alá! Megesketlek az Úrra, az ég Istenére és a föld Istenére, hogy nem veszel feleséget fiam számára a kánaániták lányai közül, akik között lakom. Menj inkább szülőföldemre, a rokonaimhoz, s hozzál feleséget a fiam, Izsák számára!” A szolga ezt válaszolta: „De hátha nem akar követni a lány erre a földre. Akkor vigyem vissza a fiadat abba a hazába, ahonnan te eljöttél?” „Óvakodj attól – felelte Ábrahám –, hogy a fiamat oda visszavidd. Az Úr, az ég Istene és a föld Istene, aki kihozott engem atyám házából és rokonaim földjéről, aki beszélt hozzám és megesküdött nekem: Ezt a földet utódaidnak adom, ő majd előtted küldi angyalát, hogy feleséget hozhass onnan a fiamnak. Ha pedig a lány nem akar követni, akkor fel vagy mentve ez alól az eskü alól. De a fiamat nem szabad oda visszavinned.” Akkor a szolga kezét urának, Ábrahámnak csípője alá tette és megesküdött neki, ahogy megbeszélték. Azután a szolga kiválasztott tíz tevét ura tevéi közül, és különféle drágaságaiból is vett magához. Elindult, és elment Aram Naharajimba, Nachor városába. A tevéket letelepítette egy kútnál, a városon kívül. Estefelé volt, az az idő, amikor az asszonyok kijönnek vízért. Így szólt: „Uram, uramnak, Ábrahámnak Istene, rendezd el ma szerencsésen a dolgot, és légy kegyes uramhoz, Ábrahámhoz! Nézd, én a kútnál állok, és az emberek leányai kijönnek a városból vizet meríteni. Ha az a lány, akinek szólok: Nyújtsd a korsódat, hadd igyam, azt feleli: Igyál, tevéidet is megitatom, akkor kiválasztottad azt szolgád, Izsák számára. Erről fogom megismerni, hogy jóságosnak mutatkoztál uram iránt. Még mielőtt végigmondta volna, kijött Rebekka, aki Ábrahám testvére, Nachor felesége, Milka fiának, Betuelnek a leánya volt, s vizeskorsó volt a vállán. A lány külsőre nagyon szép volt, hajadon, aki még nem volt együtt férfival. Lement a forráshoz, megtöltötte korsóját és ismét feljött. A szolga odasietett hozzá és megszólította: „Hadd igyam egy kis vizet korsódból.” „Igyál uram” – válaszolta, aztán gyorsan leemelte a korsót, kezébe fogta, s inni adott neki. Megvárta, amíg eleget ivott, majd így szólt: „Merítek tevéidnek is, míg teleisszák magukat.” Gyorsan kiöntötte a vizet a vályúba, s a kúthoz futott, hogy merítsen. Így merített minden tevéjének. A férfi hallgatagon figyelte, hogy felismerje, az Úr sikeressé teszi-e útját vagy nem. Mikor a tevék már eleget ittak, a férfi elővett egy fél sékel súlyú aranykarikát, s az orrába tette, majd két csatot tett a karjára, amelyek tíz aranysékelnyit nyomtak. Aztán megkérdezte: „Mondd meg nekem, kinek a lánya vagy? Van-e hely atyád házában, hogy ott töltsük az éjszakát?” „Betuel lánya vagyok – felelte –, Milka fiáé, akit ő Nachornak szült.” Majd hozzáfűzte: „Szalma és takarmány bőven van nálunk és hely is éjjeli szállásra.” Erre a férfi meghajtotta magát, leborult az Úr előtt, és mondta: „Áldott legyen az Úr, uramnak, Ábrahámnak Istene, aki nem vonta meg szeretetét és hűségét uramtól. Az Úr egyenesen uram testvérének házába vezetett.” A lány pedig elszaladt és otthon elbeszélte anyjának, hogy mi történt. Rebekkának volt egy Lábán nevű testvére. Lábán kisietett a kútnál levő emberhez. Amikor ugyanis látta az orrkarikát és nővére karján a csatokat, s hallotta nővérének, Rebekkának szavait: „Így beszélt hozzám az az ember…”, elindult az emberhez, aki még a tevék mellett állt a kútnál, s ezt mondta neki: „Gyere Isten kedveltje! Miért állsz kint? Már rendbe tettem a házat és tevéidnek is csináltam helyet.” Az ember tehát bement a házba, ő pedig lenyergelte a tevéket, szalmát és takarmányt adott a tevéknek, s vizet hozott, hogy ő, és a vele jött férfiak megmoshassák a lábukat. Mikor aztán eléje tették az ételt, így szólt: „Nem eszem addig, amíg elő nem adom megbízatásomat.” „Beszélj hát!” – mondták neki. Erre így folytatta: „Ábrahám szolgája vagyok. Az Úr gazdagon megáldotta uramat, úgyhogy nagy jólétnek örvend. Adott neki juhokat és marhákat, ezüstöt és aranyat, szolgákat és szolgálókat, tevéket és szamarakat. Sára, uramnak a felesége fiút szült uramnak, mikor már idős volt, s ő minden vagyonát átadta neki. Most az én uram megesketett: Nem vehetsz feleséget fiam számára a kánaániak leányai közül, akiknek a földjén lakom, menj el inkább atyám házába, rokonságomhoz, és hozz feleséget fiamnak. Amikor én így válaszoltam uramnak: De hátha nem jön velem a lány, azt mondta: Az Úr, akinek színe előtt jártam, elküldi veled angyalát és sikeressé teszi utadat. Rokonságomból és atyám házából fogsz feleséget hozni fiamnak. Ha eljutsz rokonaimhoz és nem adják oda neked, fel vagy mentve az eskü alól. Csak ebben az esetben vagy felmentve esküd alól. Mikor aztán a kúthoz értem, így szóltam: Uram, uramnak, Ábrahámnak Istene, adj utamnak, amelyen járok, szerencsés kimenetelt! Nézd, én a kútnál állok. A lány, aki kijön vizet meríteni és akinek azt mondom: Hadd igyam egy kis vizet a korsódból, s aki majd azt feleli: Igyál, tevéidnek is merítek, az lesz az a nő, akit Isten az én uram fiának rendelt. Még be sem fejeztem, amikor kijött Rebekka, korsóval a vállán. Lement a forráshoz és merített. Akkor megszólítottam: Engedd, hadd igyam. Gyorsan levette korsóját, és azt mondta: Igyál, tevéidet is megitatom. Ittam, ő pedig a tevéimet is megitatta. Aztán megkérdeztem őt így szólva: Kinek a lánya vagy? Ezt válaszolta: Betuel lánya vagyok, Nachor fiáé, akit Milka szült neki. Akkor az orrába karikát tettem, karjára pedig csatokat. Utána meghajtottam magam, leborultam Isten előtt, dicsőítettem az Urat, uramnak, Ábrahámnak Istenét, aki egyenes úton vezetett, hogy uram testvérének leányát elvigyem fiának. Most tehát ha szeretetet és hűséget akartok tanúsítani uram iránt, jelentsétek ki, ha nem, azt is jelentsétek ki, hogy aszerint forduljak jobbra vagy balra.” Erre Lábán és Betuel ezt mondták feleletül: „Ez az Úrtól indult ki. Nem szólhatunk semmit sem hozzá, sem ellene. Nézd, Rebekka rendelkezésedre áll: vedd és menj! Ő legyen urad fiának felesége, ahogy az Úr megmondta.” Mikor Ábrahám szolgája hallotta szavaikat, imádkozva földre vetette magát az Úr előtt. Azután a szolga előhozta az ezüst- és aranyékszereket, a ruhákat, és odaadta Rebekkának. Testvérének és anyjának is értékes ajándékokat adott. Utána ettek és ittak, ő és a férfiak, akik kísérték, s éjszakára ott maradtak. Másnap reggel fölkeltek és ő így szólt: „Bocsássatok el, uramhoz!” A testvére és az anyja ezt felelték: „Maradjon még a lány egy ideig, legalább tíz napig nálunk, azután elindulhat.” Ő azonban ezt válaszolta: „Ne tartóztassátok! Az Úr sikeressé tette utamat, bocsássátok hát el, hadd menjek uramhoz!” „Hívjuk a lányt – mondták ők –, és kérdezzük meg tőle magától.” Odahívták Rebekkát és megkérdezték: „Akarsz elmenni ezzel az emberrel?” „Akarok” – felelte. Erre elbocsátották Rebekkát, dajkájával, Ábrahám szolgájával és embereivel. Megáldották Rebekkát és mondták: „Nővérünk legyen ezerszer tízezerré, utódaid foglalják el ellenségeik kapuját.” Erre Rebekka útra kelt szolgálóival. Tevékre szálltak és követték az embert. A szolga átvette Rebekkát és elindult. Izsák Lachai-Roi forrásának pusztájából jött, ugyanis a Negeben lakott. Napszállta idején kiment Izsák, hogy a szabad mezőn járkáljon. Mikor körülnézett, tevéket látott közeledni. Rebekka is fölemelte szemét és meglátta Izsákot. Sietve leszállt a tevéről, s megkérdezte a szolgát: „Ki az a férfi ott, aki a mezőn felénk tart?” „Ő a mi urunk” – felelte. Erre vette a fátyolt és elfödte magát. A szolga elbeszélt Izsáknak mindent, ami történt. Izsák sátrába vitte, magához vette Rebekkát, s az a felesége lett. Izsák megszerette őt, úgyhogy megvigasztalódott anyjának elvesztésén.
13
Nézzétek, szememmel ezt én mind láttam, fülemmel hallottam és jól megjegyeztem.
Amiket ti tudtok, azt mind tudom én. Nem állok semmiben hátrább, mint ti álltok.
De mégis beszélni szeretnék a Mindenhatóval, vitába szeretnék szállni az Istennel.
Ti csupán hazug képmutatók vagytok, orvosok egy szálig, akik mit sem érnek.
De ha legalább hallgatni tudnátok, hogyha hallgatnátok, bölcsebbek volnátok.
Kérlek, hallgassátok meg a panaszaim, figyeljetek ajkam pörlekedésére.
Hamis beszédekkel mentitek az Istent, tán még hazudnátok is a védelmére.
Pártjára akartok talán bizony állni, Isten ügyvédjei szeretnétek lenni?
Jól vizsgáznátok-e, ha levizsgáztatna? Becsapnátok őt is, mint az embereket?
Kemény feddésben részesít titeket, hogyha titkos módon a személyt nézitek.
Magas méltósága nem riaszt titeket? Nem támad bennetek láttán aggodalom?
Mondásaitokat csak hamuba írják, védősáncaitok agyagból épülnek.
Legyetek most csendben, hadd beszéljek! Aztán jöjjön, aminek jönnie kell!
Húsomat fogam közt magam fogom vinni, s a kezembe veszem életemnek sorsát.
Öljön hát meg! Úgy sincs semmi reménységem. De hogy utam igaz, azt kimutatom!
Hisz már ez maga is mentségemre szolgál, mert a bűnös nem mer színe elé lépni.
Figyeljetek tehát szavamra pontosan! Amit mondok, az hatoljon fületekbe!
Lám, készen állok az ítéletre, és nagyon jól tudom, hogy igazam van.
Ki az, aki velem perbe akar szállni? Kész vagyok hallgatni, akár meg is halni.
Két dologtól szeretném, hogyha megkímélnél, akkor nem bújok el a színed elől.
Az egyik, hogy vedd le rólam a kezedet, ne kelljen előtted félelemben élnem.
Aztán szólíts, és én megfelelek neked, de én szóljak előbb, s te csak választ adj.
Mekkorák lehetnek bűneim, hibáim? Fedd fel adósságom s minden gonosztettem!
Miért rejted el arcodat előlem, miért veszel olybá, mint ellenségedet?
Hulló falevelet akarsz ijesztgetni, kiszáradt pozdorját üldözőbe venni?
Keserű dolgokat írsz elő számomra, ifjú botlásaim írod rovásomra.
Te zártad a lábam kalodába, minden utamat szemmel tartod, és vonást húzol a lábam körül.
Mint a pudvás fa, szétesik életem, mint a ruhadarab, amit molyok rágnak. 14
Minden ember, aki anyától született, szegény a napokban, de jóllakik gonddal.
Mint virág kinyílik, azután elhervad, eltűnik, mint árnyék, nincsen maradása.
Nyitva tartod te is szemedet fölötte, s bírói székedhez viszed ítéletre.
Tisztátalantól vajh’ születhet-e tiszta? Nem, egyetlen egy sem!
Hogyha már előre kimérted napjait, hónapjai számát meghatároztad, s kijelölted célját, amit túl nem léphet,
akkor ne nézz rá, hagyd inkább magára, amíg le nem tölti idejét a szolga.
A fában mindig marad még reménység: hogyha lenyesik is, új ágakat hajthat, zsenge hajtásai el nem maradhatnak.
És ha a gyökere elvénül a földben, és maga a törzs is elhal a talajban,
a víznek már a szaga is sarjadzásra készteti, ágakat hajt, mintha úgy ültették volna.
De a férfi meghal és földre dől. Elpusztul az ember. S mi lesz a sorsa?
A tengereknek, lám, kifogy a vizük, a folyók elapadnak, kiszárad a medrük.
Így az ember is, ha kidől, többé föl nem kel. Előbb pusztul el az ég is, semmint ő fölkel; előbb, mint mikor álmából fölkeltik.
Ó, bár elrejtenél az alvilág ölében, elbújtatnál, míg haragod elül, adnál nekem időt, aztán gondolnál rám!
Ha meghalna az ember, de föléledne újra, szolgálati időm szívesen tölteném, míg nem jön valaki, aki fölváltana.
Akkor szólíthatnál, és én válaszolnék, akkor te is vágynál kezed műve után.
Megszámlálnád akkor minden lépésemet, s nem arra figyelnél, mikor lépek félre.
Bűnöm egy zacskóban lepecsételnéd, gonosztettem nyomát bemeszelnéd.
De jaj nekem! Mint ahogy a hegy összeomlik, ahogy elmozdul helyéről a kőtömb,
vagy a vízcsepp kivájja a sziklát, a felhőszakadás meg elmossa a földet, nem hagysz semmi reményt az embernek.
Végleg földre vered, ott leli halálát, arcát elmásítod, aztán elbocsátod.
Nem tudja, ha fiait tisztesség éri, gyalázatukról sem szerez tudomást.
Saját fájdalmait érzi csak a teste, lelke csak a maga életét gyászolja.