Kis türelmet
Bizalom Istenben.
4 Válaszolt, s így szólt a temáni Elifáz: Terhedre van tán, ha beszélünk hozzád? Ki tudná magába fojtani itt a szót? Sokat bátorítottál, hanyatló karoknak újra erőt adtál. Buzdító szavad a támolygó támasza volt, az ingadozók térdét megszilárdítottad. Most meg, hogy magad vagy bajban, ijedezel? Megütődsz, hogy terád is rád került a sor? Nincsen bizalmad istenfélelmedben, jámbor életedre nem mersz hagyatkozni? Gondold meg, ment-e már valaki is tönkre ártatlanul? Becsületes embert mikor ért pusztulás? Hányszor láttam: akik bajt szántottak, gyötrelmet vetettek, hát azt is arattak. Isten lehelete tönkretette őket, haragjának szele elsodorta őket. Ordít az oroszlán, bömböl a nősténye, mint mikor a kölyköknek kiverik a fogát. Pusztul az oroszlán, ha nincsen prédája, s a nőstény kölykei szétszélednek. Titokzatos szózat lopakodott hozzám, és a fülem felfogja suttogását. Égi álomlátás tarka játékában, amikor mély álom száll az emberekre, félelem fogott el s rettegés, reszketett minden egyes tagom. Valami lehelet suhant át arcomon, és az égnek állt minden hajamszála. Ott állt valaki, arcát nem vettem ki, ott állt egy alak a szemem előtt, és hallottam suttogó beszédét: Lehet-e az ember Isten előtt igaz? Állhat férfi tisztán alkotója előtt? Azokban sem bízik, kik szolgálnak neki, angyalaiban is lel kivetnivalót. Hát akkor azokban, kik viskókban laknak, kiknek alapjául a föld pora szolgál, kiket összenyomhat, akár egy molylepkét? Reggeltől estéig tönkreveri őket, eltűnnek örökre, és ki gondol rájuk? Kitépik azután sátraik cövekét, így szállnak a sírba, bölcsesség híjával. 5 Emeld föl hangodat! Ki ad feleletet? Melyik szenthez akarsz folyamodni? Valóban, bosszúság marja az együgyűt, halálba kergeti haragja a balgát. Láttam, hogy egy bolond gyökeret vert, de hirtelen átok szállt a tanyájára. Fiai messze estek a jóléttől, a kapunál elnyomják őket, nincs védelmezőjük. Amit learatnak, éhezők eszik meg, merthogy elragadja az Úr foguk elől, s szomjasok kapkodnak a javaik után. Sohasem a földből sarjad elő a baj, nem a szántóföldön terem a szenvedés. Az ember maga okozza a bajt, ahogy a sas keresi a magasságot. De én azért mégis Istenhez fordulnék, ügyemet Istenem elé terjeszteném. Ő alkotja, ami nagy s kifürkészhetetlen, csodás tetteinek se szeri, se száma. Ő ad esőt a föld színére, és vízzel öntözi a tágas mezőket. Föl tudja emelni a megalázottakat, és jólétet ad a szomorkodóknak. A ravaszok terveit mind keresztülhúzza, üzelmeiket meghiúsítja. A bölcseket befogja saját csapdájukba, kudarccal végződik az álnokok terve. Fényes nappal is sötétségbe botlanak, tapogatnak délben, mintha éjjel volna. Az elesettet megmenti szájuk hatalmától és a szegényt az erősek karjától. A szegénynek így reménysége támad, a gonoszság kénytelen befogni a száját. Lám, boldog az ember, ha fenyíti az Isten, ne vesd meg azért a Mindenható feddő szavát! Ha sebet üt rajtad, majd be is kötözi, ha szétzúz is, meggyógyít a keze. Hatszor is kiragad a szorongatásból, s hetedszerre sem hagy bajba jutni. Hogyha éhezel is, megment a haláltól, háborús időkben kardnak hatalmától. Biztonságban vagy a nyelvnek ostorától, ha rabló közelít, akkor sem kell félned. Mosolyogva nézhetsz fagyra, szárazságra, a mező vadjától nem kell megijedned. Hisz a mezőn a kő szövetséges társad, és a mező vadja békében él veled. Meglátod majd magad: béke lesz a sátrad, hajlékodban szemed nem lát sehol hiányt. Magzatod gyarapszik, magad tapasztalod, mint fűszál a földön, sokasodik sarjad. Mikor beérik életed, sírba szállsz, mint a búzakévét begyűjtik, ha érett. Kikutattuk ezt, és bizonnyal így van. Így hallottuk. Te is vésd jól az eszedbe!
Az ember csak maga tudja a baját
6 Jób ekkor válaszolt és így szólt: Ha mérlegre tudnám tenni bánatomat, és minden bajomat megmérhetném, tenger homokjánál nehezebbet nyomna. Azért vétettem el szavaimat. Belém fúródtak a Mindenható nyilai, lázt hozó mérgüket felitta a lelkem. Rémségei ellenem csatasorba álltak. Ordít a vadszamár a kövér mezőben, takarmánya előtt bőg talán a bika? Lehet-e só nélkül enni, mi ízetlen, tojásfehérjének jó talán az íze? Irtózom még hozzányúlni is, betegségemben mégis ez az eledelem. Ó, ha teljesülhetne kívánságom, és Isten megadná, amit úgy szeretnék! Jó volna, ha Isten összezúzna, fölemelné kezét és megölne. Nekem még akkor is vigaszomra volna, fájdalmam közepette is nagyot ugranék, hogy nem tagadtam meg a Szentnek a szavát. De hol vegyek erőt végső kitartáshoz? Mikor jön a vég, hogy türelmesen várjam? Erős vagyok tán, olyan mint a szikla, talán kemény ércből jött létre a testem? Számomra nincs többé semmi segítség, menekülésemnek minden útja zárva? Aki embertársával nem érez együtt, az az Úr félelmével is szakít. Testvéreim megcsaltak, mint a patak, úgy, mint a hűtlen patakoknak medre: mikor a jég zajlik, zavarosssá válnak, olvadó hó leve felduzzasztja őket; a hőség idején aztán kiszáradnak, a nagy forróságban üres lesz a medrük. Letérnek az útról (értük) a karavánok, bolyongnak a pusztán, s ott lelik végüket. Tema karavánja mind utána kutat, bennük bizakodnak Sába kalmárai. Reményük azonban csalódássá válik, mikor odaérnek, látják, becsapódtak. Ilyenek lettetek számomra most ti is: Látva nagy bajomat, féltek tőlem. Kértem-e tőletek: „Adjatok valamit, osszátok meg velem vagyonotok, szabadítsatok ki az ellenség kezéből, váltsatok ki a zsarnok hatalmából!”? Okosítsatok fel, akkor majd hallgatok. Adjátok tudtomra, hogy miben hibáztam. Őszinte beszédem kigúnyoljátok. Vajon mit bizonyít ócsárlástok? Csak korholásra gondoltok ki szavakat? A kétségbeesettnek szava olyan, mint a szél? Még az árvára is sorsot vetnétek, a barátotokat is elárvereznétek. Legyetek szívesek, forduljatok felém! Szemtől szemben biztos nem hazudom. Forduljatok felém, de hamisság nélkül! Forduljatok felém: igazam most is áll! Hazudik tán nyelvem? S az ínyem nem érezné-e a bűnt? 7 Nem szolgálat az ember sorsa a földön? Nem napszámos módján tölti el napjait? Olyan, mint a rabszolga, ki árnyékba vágyik, olyan, mint a napszámos, ki a bérét várja. Csalódással teli hónapok jutottak részemül, keserves éjeket adtak osztályrészül. Már mikor lefekszem, kérdezem: „Mikor virrad?” És mihelyt fölkelek: „Mikor lesz már este?” Tele vagyok kínnal egész alkonyatig. Férgek lepik el testem, s a föld pora fedi. Összeaszalódik, s gennyezik a bőröm. Napjaim futnak, mint takács vetélője, eltűnnek, s nyomukban nem marad reménység. Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot. S a szem, amely most lát, soha többé nem lát; kereső szemeddel nem találsz, nem leszek. Mint felhő, tovaszáll, eltűnik a távolban, nem tér az vissza, kit az alvilág elnyelt. Házába nem mehet soha többé vissza, és otthona nem látja soha viszont. Ezért én sem türtőztetem számat: beszélek lelkem gyötrelmében, s elpanaszolom lelkemnek keservét. Tenger vagyok tán? Avagy tengeri szörny? Merthogy őrzésemre őrszemeket rendelsz. Ha arra gondolok: vigaszt ad fekvőhelyem, ágyam majd segít viselni kínomat, máris megijesztesz álmomban szörnyűmód, rémképek kergetnek újabb gyötrelmekbe. „Fojts meg inkább!” – ez a kívánságom, jobb a halál, mint a sok fájdalom. Eltűnök én immár, nem élek örökké, hagyj hát magamra, éltem egy lehelet. Vajon mi az ember, hogy oly nagyra tartod, arra méltatod, hogy törődj vele. Hisz meglátogatod minden áldott reggel, és próbára teszed minden pillanatban. Mily rég nem veszed le tekinteted rólam! Arra sem hagysz időt, hogy nyálam lenyeljem. Vétkeztem? Mit tettem? Mondd, emberek őre! Támadó kedvednek miért vagyok céltábla? Miért vagyok terhedre? Miért nem bocsátod meg a bűneimet, vétkem fölött miért nem hunysz szemet? Mert hogyha egyszer lefekszem a porba, hiába keresel, többé nem leszek.

Minden fejezet...
1 0