„Egy főember – kezdte – messze földre indult, hogy királyságot szerezzen magának, s aztán visszatérjen.
Magához hívatta tíz szolgáját, adott nekik tíz minát és így szólt hozzájuk: Kamatoztassátok, míg vissza nem térek.
Polgártársai gyűlölték, ezért követséget küldtek utána és tiltakoztak: Nem akarjuk, hogy királyunk legyen.
Mégis megszerezte a királyságot és visszatért. Hívatta szolgáit, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja, ki hogyan forgatta.
Jött az első, s így szólt: Uram, minád tíz minát hozott.
Jól van, derék szolga! – felelte neki. – Mivel a kicsiben hű voltál, hatalmad lesz tíz város felett.
Jött a második is: Uram – mondta –, minád öt minát jövedelmezett.
Ennek ezt válaszolta: Téged öt város fölé rendellek.
Végül jött a harmadik és így beszélt: Uram, itt a minád! Kendőbe kötöttem és eldugtam,
féltem ugyanis tőled, mert szigorú ember vagy. Fölveszed, amit nem te tettél le, és learatod, amit nem te vetettél. –
A magad szájából ítéllek meg – mondta neki –, te mihaszna szolga. Tudtad, hogy szigorú ember vagyok. Fölveszem, amit nem én tettem le és learatom, amit nem én vetettem.
Miért nem adtad hát oda pénzemet a pénzváltóknak, hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza?
Ezzel a körülállókhoz fordult: Vegyétek el tőle a minát, és adjátok oda annak, aki tíz minát kapott.
Azok megjegyezték: Uram, neki már tíz minája van. –
Mondom nektek, hogy akinek van, az kap, akinek meg nincs, attól azt is elveszik, amije van.
Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy királyuk legyen, vezessétek ide, és öljétek meg a szemem láttára.”