„Egy előkelő ember, kezdte, idegen országba ment, hogy ott királyi méltóságot nyerjen, de aztán visszatérjen.
Előhívta tíz szolgáját és átadott nekik tíz minát: kereskedjetek vele, mondta, amíg visszatérek.
Polgártársai azonban gyűlölték őt. Követséget küldtek hát utána és tiltakoztak: nem akarjuk, hogy ez legyen a királyunk.
Amikor elnyerte a királyi méltóságot, mégis hazatért. Hívatta szolgáit, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja, ki mennyit szerzett vele.
Előlépett az első és így szólt: Uram, minád tíz minát hozott.
Jól van, te derék szolga, mondta neki, mivel kevésben hű voltál, tíz város kormányzását bízom rád.
Jött a második, és így szólt: Uram, minád öt minát hozott.
Ennek azt mondta: Te öt várost kormányozzál.
Jött a harmadik és kijelentette: Uram, itt a minád. Elrejtettem zsebkendőmbe.
Féltem ugyanis tőled, mert szigorú ember vagy: elveszed, amit le nem tettél és learatod, amit nem vetettél.
Magad szájából ítéllek meg, te haszontalan szolga, kiáltott rá. Tudtad, hogy szigorú ember vagyok: elveszem, amit le nem tettem és learatom, amit nem vetettem.
Miért nem adtad hát pénzemet a pénzváltónak, hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza?
Aztán a körülállókhoz fordult: vegyétek el tőle a minát és adjátok annak, akinek tíz minája van.
Azok megjegyezték: Uram, hiszen már tíz minája van.
Mondom nektek: mindannak, akinek van, még adnak, hogy bővelkedjék; akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van. –
Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy királyuk legyek, hozzátok ide, és öljétek meg szemem láttára.”