B) A mostani nyomorúság 30
De most kinevetnek a nálam ifjabbak, akiknek az apját arra sem méltattam, hogy juhászkutyámnak megfogadjam.
Mit ért volna nekem kezüknek ereje? Eltűnt már belőlük az erőnek telje.
Nélkülözés, éhség felőrölte őket, hiszen a puszta gyökereit rágták, meg a bozótot a vadon sivatagban.
A sósfüvet szedték s a bokrok levelét, a rekettye gyökere volt a kenyerük.
A közösség köréből kitaszítják őket, s kiabálnak rájuk, mint a tolvajokra.
Szörnyű barlangokban kénytelenek lakni, porral telt odúkban, sziklaüregekben.
Tüskebokrok közül hallik kiáltásuk, csalánbokrok alatt kuporognak együtt.
És a gyermekeik: rettenetes fajzat, nép, melynek neve sincs, ország száműzöttje.
És ezeknek lettem most én gúnydalává, ezeknek szolgálok beszédjük tárgyául.
Undorodnak tőlem és távolmaradnak, és nem átallanak arcomba köpködni.
Mert fellazította íjam, s meghajlított, kivetik szájukból (menten) a zabolát.
Jobboldalam felől áll föl ez a fajzat, kövekkel dobálnak, ez a lövedékük, és utakat törnek, hogy tönkretehessenek.
Minden kivezető utamat elzárják, nekem esnek, és nincs, aki tiltaná nekik.
Széles faltörésen nyomulnak befelé, és a romok között hengergetnek.
Rettenetes dolgok fordultak ellenem, szelek szárnyán eltűnt méltóságom, akárcsak a felhő, elszállt boldogságom.
És mostan szétfolyik énbennem a lélek, nyomorteli napok szakadnak nyakamba.
Betegség mardossa csontomat éjszaka, s akik marcangolnak, sohasem pihennek.
Hatalmas erővel megfogja ruhámat, s mint köntös nyílását, összefűzköd.
Beletaszított engemet a sárba, hasonlóvá lettem porhoz és hamuhoz.
Hozzád kiáltok, de nem adsz feleletet, itt állok, ám te ügyet sem vetsz rám.
Kegyetlen zsarnok lettél velem szemben, hatalmas kezeddel harcba szállsz ellenem.
Fölemelsz a földről, szélvész szárnyára vetsz, és mennydörgésnek hangjával rettentesz.
Nagyon jól tudom, hogy halálba viszel, a házba, ahol minden élő összegyűlik.
De ráemeltem-e a szegényre kezem, mikor nyomorában segélyért kiáltott?
Inkább sirattam, kire nehéz napok jártak, lelkem a szegényért gyászba öltözködött.
Bizony, jót reméltem, és a rossz ért utol, fényességet vártam, és sötétség érkezett.
Egész bensőm nyugtalanul forrong, rám szakadtak a nyomor napjai.
Sötétségben járok, nincs vigasztalásom, feljajdulok, ha a gyűlésben felállok.
A sakáloknak lettem testvérévé, sorstársává váltam a struccmadaraknak.
Bőröm feketedik és leszakad rólam. Lázas forróságban égnek a csontjaim. C) Jób védekezése
Gyászdallá változott citerám zengése, furulyámnak hangja siratóénekké. 31
A saját szememmel szövetségre léptem, hogy soha kívánsággal lányra nem nézek.
Különben odafönt mit kapnék Istentől, milyen örökséget a Mindenhatótól?
Nem a gonoszokra vár-e a romlás, nem a gonosztevő sorsa a pusztulás?
Hát nem tartja szemmel mind az útjaimat, és nem számlálja meg minden lépésemet?
Hogyha hazudozva szédelegtem, ha becsapni sietve vitt a lábam,
akkor ám mérjen meg az igazság mérlegén, és meglátja az Isten ártatlanságomat.
Hogyha lépéseim letértek az útról, és ha szívem netán szememet követte, vagy ha a kezemhez mákszemnyi folt tapadt,
akkor más egye meg, amit én vetettem, és ami nekem nő, azt mind ki kell tépni.
Ha hagytam, hogy szívemet asszony behálózza, és ha leskelődtem más ember ajtaján,
akkor feleségem hadd örüljön másnak, s hajoljanak fölé idegen emberek!
Páratlan gyalázat volna az ilyesmi, és olyan bűn, amely bírák elé való.
Olyan tűz ez, amely a pokolig éget, és fölemésztené minden vagyonomat.
Ha semmibe vettem szolgámnak jogait, és a szolgálómét, mikor pörlekedtünk,
mit tehetnék, hogyha fölkelne az Isten, ha vizsgálatra fogna, vajon mit felelnék?
Nem az én Teremtőm alkotta-e őket, nem ugyanaz formált az anyánk méhében? Ha a szántóföldem panaszt emelne rám, és ha minden barázdája sírna, ha fizetés nélkül ettem a termését, s a szántóvetőkből sóhajt fakasztottam, akkor búza helyett csak tövist teremjen, és rajta árpa helyett csak gyimgyom sarjadjon!
Ha megtagadtam a szegény kívánságát, hagytam, hogy az özvegy szeme elepedjen,
vagy ha a falatom egymagam ettem meg, és az árvának részt belőle nem adtam,
– ifjúságom óta atyám volt az Isten, anyámnak méhétől ő vezérelt! –
hogyha szerencsétlent láttam ruhátlanul, olyan szegényt, kinek nincsen takarója,
kinek a csípője ne mondana hálát, mivel bárányaim gyapja melegíti,
vagy ha ártatlanra emeltem a kezem, mikor a kapunál segítségre leltem,
akkor nyakszirtemtől váljék el a vállam, és a forgójából karom szakadjon ki!
Mert rám szakadna Istennek haragja, és fensége előtt nem tudnék megállni.
Hogyha reménységem aranyba vetettem, s színaranynak mondtam: „Te vagy bizodalmam”,
hogyha örültem, mert nőtt a gazdagságom vagy mert nagy dolgokat vitt végbe a kezem,
ha a napot néztem, miként ragyogott, vagy a holdat, mikor méltósággal haladt,
ha a szívem titkon tán megzavarodott, s ha csókra emeltem kezemet a szájhoz,
ez is bűnszámba megy a bíró szemében, hisz akkor fent az Istent megtagadtam volna.
Vajon örültem-e ellenségem baján, vagy vígan voltam-e, amikor baj érte,
és engedtem-e, hogy a szám vétkezzék, kívántam-e életét egy-egy átokszóval?
Kik sátramban laktak, nem vallották-e meg: „Ki nem lakhatott jól húsával bármikor?”
Idegenből jöttnek nem kellett kint hálni, minden jövevénynek nyitva állt a kapum.
Ha emberek előtt eltitkoltam volna, s bűnömet szívemben elrejtettem volna,
mert a nagy tömegtől tán tartottam volna, s megijedtem volna a törzsek gúnyjától, akkor csöndben volnék, ki sem lépnék az ajtón.
Bár volna itt valaki, s hallgatna meg Isten! Utolsó szavam ez: „Felelj nekem, Mindenható!” Itt az irattekercs, mit ellenfelem írt.
Az igazság az, hogy a vállamra venném, s mint koronát a fejemre tenném.
Megmondanám neki lépteimnek számát, s mint egy fejedelem, sietnék elébe.
Jóbnak szavai itt befejeződtek.