24
Öt nappal később lement Ananiás főpap néhány vénnel és egy Tertullus nevű ügyvéddel, és a helytartónál panaszt emeltek Pál ellen.
Amikor behívták, Tertullus így kezdte vádolni:
– Nagy békességet élvezünk, és üdvös változások történnek népünk javára gondoskodásod folytán, kegyelmes Félix. Ezt mindig és mindenütt mély hálával fogadjuk. De hogy hosszan ne fárasszalak, kérlek, hallgass meg minket röviden a tőled megszokott jóindulattal! Megállapítottuk, hogy ez az ember valóságos pestis: lázadást szít a földkerekségen élő valamennyi zsidó között, és a Názáretiek pártjának a feje. A Templomot is meg akarta szentségteleníteni. Letartóztattuk. 7[7-8a] Magad is tudomást szerezhetsz mindarról, amivel vádoljuk, ha kihallgatod.
Csatlakoztak ehhez a vádhoz a zsidók is, és bizonygatták, hogy mindez így igaz.
Pál, amikor intett neki a helytartó, hogy beszélhet, így válaszolt:
– Mivel tudom, hogy sok éve vagy már bírája ennek a népnek, bizalommal védekezem a magam ügyében. Magad is megbizonyosodhatsz felőle, hogy nincs több, mint tizenkét napja, hogy felzarándokoltam Jeruzsálembe. Sem a Templomban, sem a zsinagógákban, sem a városban nem láttak engem bárkivel is vitatkozni vagy a nép között lázadást szítani. Azt sem tudják előtted bizonyítani, amivel most vádolnak. Megvallom előtted, hogy én a szerint az „út” szerint, amelyet ők pártnak mondanak, úgy szolgálok atyáim Istenének, hogy hiszek mindabban, ami megfelel a Törvénynek, és ami meg van írva a prófétákban. Azt remélem Istentől, amit ők maguk is várnak: hogy lesz feltámadás mind az igazak, mind a gonoszok számára. Ezért én magam is arra törekszem, hogy lelkiismeretem mindenkor tiszta legyen Isten és az emberek előtt. Több év után eljöttem, hogy adományt hozzak népemnek, és áldozatot mutassak be. Az utóbbihoz szükséges megtisztulás végén találtak rám a Templomban tömeg és zavargás nélkül néhány Ázsia provinciából való zsidóval. Ezeknek kellett volna megjelenniük előtted, és vádolniuk engem, ha valami panaszuk van ellenem. Vagy mondják meg ezek itt! Találtak bennem valamilyen vétket, amikor a nagytanács előtt álltam? Hacsak azt a mondatot nem, amelyet közöttük állva kiáltottam: „A halottak feltámadása miatt vádolnak ma engem előttetek.”
Erre Félix, mivel igen jól ismerte az „utat”, elnapolta az ügyet, és így szólt:
– Amikor Lysias tribunus megjön, akkor fogok dönteni ügyetekben.
Megparancsolta a századosnak, hogy tartsák őrizetben Pált, de ne túl szigorúan, és az övéi közül senkit se akadályozzanak abban, hogy szolgálatára legyen.
Néhány nap múlva megjelent Félix a feleségével, a zsidó Druzillával. Magához hívatta Pált, és meghallgatta a Krisztus Jézusban való hitről. De amikor az igazságosságról és az önfegyelemről meg a jövendő ítéletről beszélt, Félix megrémült, és így szólt: „Most menj! Ha alkalmat találok rá, majd ismét hívatlak.” Egyúttal azt is remélte, hogy pénzt kap Páltól, ezért elég gyakran hívatta, és elbeszélgetett vele.
Két esztendővel később Porcius Festus lett Félix utódja. Mivel kedvükben akart járni a zsidóknak, Félix fogságban hagyta Pált.
25 Festus három nappal azután, hogy megérkezett a provinciába, felment Caesareából Jeruzsálembe. Ott a zsidók főpapjai és vezetői panaszt emeltek Pál ellen, és kérték, hogy Pál akarata ellenére tegye meg nekik azt a szívességet, hogy Jeruzsálembe hozatja. Azt a tervet szőtték ugyanis ellene, hogy útközben megölik. Festus azonban azt felelte, hogy Pál Caesareában van őrizetben, és ő maga is hamarosan odautazik. „Ezért a közöttetek levő vezetők – mondta – jöjjenek le velem, és ha van valami kifogásolható ebben az emberben, akkor emeljenek vádat ellene!”
Miután legfeljebb nyolc-tíz napot időzött náluk, lement Caesareába. Másnap beült a bírói székbe, és elővezettette Pált. Amikor Pál megjelent, körülállták a Jeruzsálemből jött zsidók, és sok súlyos vádat emeltek ellene, amelyeket azonban nem tudtak bizonyítani. Pál így védekezett:
– Sem a zsidók Törvénye ellen, sem a Templom ellen, sem a császár ellen nem vétettem semmit.
Festus azonban a zsidók kedvében akart járni, és így válaszolt Pálnak:
– Akarsz-e Jeruzsálembe menni, hogy ebben az ügyben ott ítélkezzenek fölötted az én jelenlétemben?
Pál azonban így válaszolt:
– A császár ítélőszéke előtt állok, itt kell ítélkezni felettem! A zsidók ellen nem vétettem semmit, amint magad is jól tudod. Ha vétkes vagyok, és halált érdemlő dolgot cselekedtem, nem kérek kíméletet. De ha ezek alaptalanul vádolnak, akkor engem senki sem szolgáltathat ki nekik. A császárhoz fellebbezek.
Akkor Festus megbeszélést tartott tanácsosaival, majd így válaszolt:
– A császárhoz fellebbeztél, tehát a császár elé fogsz menni!
Néhány nap múlva Agrippa király és Bereniké Caesareába jöttek, hogy köszöntsék Festust. Mivel több napot ott töltöttek, Festus szóba hozta a király előtt Pál ügyét:
– Van itt egy férfi – mondta –, akit Félix hagyott itt fogolyként. Amikor Jeruzsálemben voltam, panaszt emeltek ellene a zsidók főpapjai és vénei, és az elítélését kérték. Azt válaszoltam nekik, hogy a rómaiaknál nem szokás bárkit is elítélni, amíg a vádlott szemtől szembe nem áll vádlóival, és alkalmat nem kap arra, hogy védekezzék a vád ellen. Amikor velem együtt eljöttek ide, halogatás nélkül mindjárt másnap a bírói székbe ültem, és elővezettettem ezt az embert. Ekkor vádlói előállták, de semmi olyan bűnt sem hoztak fel ellene, amilyenre gyanakodtam. Csupán vitás kérdéseik voltak vele a maguk vallásáról meg egy bizonyos Jézusról, aki meghalt, de akiről Pál azt állította, hogy él. Mivel én nem tudtam eligazodni ezekben a vitás kérdésekben, megkérdeztem tőle, nem akar-e Jeruzsálembe menni, és ott törvényszék elé állni ezek miatt a dolgok miatt. Pál azonban fellebbezett, és azt kívánta, hogy tartsák őrizetben a császár döntéséig. Ezért parancsot adtam, hogy maradjon őrizetben, amíg a császárhoz nem küldhetem.
Agrippa erre így szólt Festushoz:
– Én magam is szeretném hallani ezt az embert!
– Holnap – válaszolta – hallani fogod.
Másnap tehát eljött Agrippa és Bereniké nagy pompával, és miután a katonai tribunusokkal és a város előkelőségeivel együtt bevonultak a nagyterembe, Festus parancsára elővezették Pált. Ekkor Festus így szólt:
– Agrippa király és mindannyian, akik itt jelen vagytok, látjátok ezt az embert? Miatta kéréssel fordult hozzám az egész zsidóság Jeruzsálemben és itt is, azt kiáltozva, hogy ennek nem szabad tovább élnie. Én azonban megállapítottam, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem tett. De mivel a császárhoz fellebbezett, úgy döntöttem, hogy odaküldöm. Azonban semmi bizonyosat nem tudok írni róla uramnak, ezért vezettettem elétek, elsősorban eléd, Agrippa király, hogy kihallgatása után legyen mit írnom róla. Értelmetlennek tartom ugyanis, hogy aki foglyot küld, ne jelentse az ellene emelt vádat is.
26 Agrippa erre így szólt Pálhoz:
– Megengedjük, hogy szólj a magad mentségére.
Akkor Pál fölemelte a kezét, és védőbeszédet mondott:
– Szerencsésnek tartom magam, Agrippa király, hogy mindazok ellen, amikkel a zsidók vádolnak, ma előtted védekezhetem, mert te kiváló ismerője vagy a zsidók minden szokásának és vitás kérdéseinek. Kérlek tehát, hallgass meg türelemmel! Ifjúkorom óta leélt életemet, melyet kezdettől fogva népem körében és Jeruzsálemben töltöttem, minden zsidó ismeri. Mivel kezdettől fogva ismernek, tanúsíthatják, ha akarják, hogy mint farizeus vallásunk legszigorúbb irányzata szerint éltem. Most is a miatt a reménység miatt állok itt törvényszék előtt, amelyet Isten atyáinknak ígért. Ennek teljesülését reméli, éjjel-nappal állhatatosan szolgálva Istennek, tizenkét törzsünk is. E reménység miatt vádolnak engem a zsidók, Agrippa király. Miért tartjátok hihetetlennek, hogy Isten feltámasztja a halottakat?
Korábban magam is úgy gondoltam, hogy mindent meg kell tennem a Názáreti Jézus neve ellen.
Jeruzsálemben ezt meg is tettem. A szentek közül sokakat börtönbe zárattam, miután a főpapoktól felhatalmazást kaptam. Amikor pedig halálos ítéletükről volt szó, én is erre szavaztam. Zsinagógáról zsinagógára járva gyakran megfenyítettem, így akartam káromlásra kényszeríteni őket. Annyira haragudtam rájuk, hogy még idegen városokban is üldöztem őket.
Amikor éppen ez ügyben a főpapok felhatalmazásával és megbízásából Damaszkuszba mentem, útközben déltájban azt láttam, ó, király, hogy az égből a nap fényénél ragyogóbb világosság ragyog körül engem és kísérőimet. Mindannyian földre rogytunk, s ekkor hangot hallottam, amely héber nyelven így szólt hozzám: „Saul, Saul, miért üldözöl engem? Nehéz neked az ösztöke ellen rugdalóznod!”
Én ezt mondtam: „Ki vagy, Uram?” Az Úr ekkor így szólt: „Én Jézus vagyok, akit te üldözöl. De kelj föl, és állj a lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy mostantól szolgájává és tanújává tegyelek azoknak a dolgoknak, amiket láttál, és amiket meg fogok mutatni neked. Megszabadítalak téged a néptől és a pogányok közül, akik közé küldelek, hogy megnyisd szemüket, s hogy a sötétségből a világosságra, a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek, s elnyerjék a bűnök bocsánatát, és az örökrészt azok között, akik a bennem való hit által megszentelődtek.”
Ezért, Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt, hanem először Damaszkuszban, azután Jeruzsálemben, majd Júdea lakóinak és a pogányoknak hirdettem, hogy térjenek meg, forduljanak Istenhez, és cselekedjenek a megtéréshez méltóan. Ezért fogtak el engem a zsidók a Templomban, és ezért akartak megölni. De mivel Isten mind e mai napig megsegített, itt állok, és tanúságot teszek kicsinyek és nagyok előtt egyaránt, és semmit sem mondok azon kívül, amit Mózes és a próféták megjövendöltek: a Messiásnak szenvednie kell, és mint aki elsőnek támad fel a halottak közül, világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak.
Amikor ezekkel a szavakkal védekezett, Festus hangosan felkiáltott:
– Bolondokat beszélsz te, Pál! A sok tudomány esztelenségbe visz!
Pál azonban így válaszolt:
– Nem beszélek bolondokat, kegyelmes Festus, hanem igaz és józan szavakat szólok. A király, akihez bátran szólok, tud ezekről. Nem hiszem, hogy rejtve volna előtte ezek közül bármi is, hiszen nem valami eldugott helyen történt ez. Agrippa király, hiszel a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel.
Agrippa így szólt Pálhoz:
– Még a végén meggyőzöl, hogy legyek keresztény!
Erre Pál:
– Kérem Istentől, hogy előbb vagy utóbb nemcsak te, hanem mindazok, akik ma hallgatnak engem, olyanná legyenek, mint én – e bilincsek nélkül.
Ekkor felállt a király, a helytartó, Bereniké, és felálltak a velük együtt ülők. Távozóban így beszélgettek egymás között:
– Semmi halálra vagy fogságra méltó dolgot nem tett ez az ember.
Agrippa pedig ezt mondta Festusnak:
– Szabadon lehetett volna bocsátani ezt az embert, ha nem fellebbezett volna a császárhoz.
27 Miután úgy határoztak, hogy hajón szállítanak bennünket Itáliába, átadták Pált és még néhány foglyot a cohors Augusta Julius nevű századosának. Azután felszálltunk egy adramüttiumi hajóra, amelyik Ázsia provincia partvidékének kikötőibe tartott, és elindultunk. Velünk volt Arisztarkhosz is, egy tesszalonikai makedón. Másnap befutottunk Szidónba. Julius emberségesen bánt Pállal, megengedte, hogy elmenjen barátaihoz, és azok gondoskodjanak róla. Miután elindultunk, Ciprus alatt hajóztunk el, mert ellenszél volt. Majd Kilikiánál és Pamphüliánál a nyílt tengeren át befutottunk a lükiai Mürába. Ott a százados talált egy Itáliába induló alexandriai hajót, és abba szállított be minket. Több napig tartó lassú hajózás után nagy nehezen eljutottunk Knidoszig. Mivel a szél miatt nem tudtunk egyenesen továbbhaladni, Kréta alatt Szalmóné közelében hajóztunk el. Nagy nehezen elhaladtunk mellette, és eljutottunk egy helyre, amelyet „Szépkikötő”-nek neveznek, Laszaia városa közelében.
Mivel sok idő eltelt, és a hajózás is veszélyessé vált – hiszen már a böjt is elmúlt –, Pál figyelmeztette őket: „Férfiak, látom, hogy a további hajózás veszélyes és kockázatos nemcsak a rakományra és a hajóra, hanem az életünkre nézve is.” De a százados inkább hitt a kormányosnak és a hajótulajdonosnak, mint Pál szavainak. Mivel a kikötő nem volt alkalmas a telelésre, a többség úgy döntött, hogy továbbhajóznak onnét abban a reményben, hogy eljutnak Phoenixbe
– Kréta egyik délnyugatra és északnyugatra nyíló kikötőjébe –, és ott áttelelhetnek.
Mivel enyhe déli szél fújt, úgy gondolták, hogy megvalósíthatják tervüket. Fölszedték tehát a horgonyt, és Kréta partjai mentén továbbhajóztak.
Nem sokkal ezután azonban a sziget irányából az
„Euraküló”-nak nevezett viharos északkeleti szél csapott le a tengerre. Mikor ez magával ragadta a hajót, úgyhogy nem tudott a széllel szemben haladni, rábíztuk a hajót, és hagytuk, hogy sodorjon bennünket. Amikor egy kis, Klaudának nevezett sziget alá szélárnyékba futottunk, nagy nehezen sikerült megfékeznünk a mentőcsónakot. Miután felvonták, kötelekkel alul átkötötték a hajót, és mivel féltek, hogy Szürtisznél zátonyra futnak, leeresztették a horgonyt, és úgy sodródtak. Mivel a vihar hevesen hányta-vetette a hajót, másnap kidobálták a rakományt, harmadnap pedig a hajó felszerelését szórták ki saját kezükkel. Mivel több napon át nem látszottak sem a nap, sem a csillagok, és heves vihar tombolt, minden reményünk elszállt, hogy megmeneküljünk.
Minthogy már régóta nem akartak enni, Pál felállt közöttük, és így szólt:
– Férfiak, rám kellett volna hallgatnotok, nem lett volna szabad elindulnunk Krétáról, hogy elkerüljük ezt a veszélyt és ezt a kárt. De most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert senki sem vész el közületek, csak a hajó. Ma éjjel ugyanis elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok és akinek szolgálok, és ezt mondta:
„Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és íme, Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled utaznak!” Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek Istennek! Úgy lesz, ahogy megmondta nekem. Egy szigetre kell kivetődnünk.
Eljött a tizennegyedik éjszaka, s még mindig az Adrián sodródtunk. A hajósok éjféltájban azt gyanították, hogy szárazföldhöz közelednek. Leengedték a mérőónt, és húsz ölt mértek. Miután kissé továbbmentek, ismét lebocsátották, és tizenöt ölt mértek. De mivel féltünk, hogy valami sziklás helyen érünk partot, a hajó farából négy horgonyt vetettek ki, és alig várták a virradatot. Mikor azonban a legénység meg akart szökni a hajóról, és le akarták ereszteni a tengerre a mentőcsónakot azzal az ürüggyel, hogy a hajó orrából akarnak horgonyokat kifeszíteni, Pál így szólt a századoshoz és a katonákhoz:
– Ha ezek nem maradnak a hajón, akkor ti sem menekülhettek meg.
A katonák ekkor elvágták a mentőcsónak köteleit, és hagyták, hogy elsodorja az ár.
Virradat előtt Pál mindnyájukat arra biztatta, hogy egyenek:
– Ma tizennegyedik napja, hogy étlen várakoztok, és semmit sem esztek. Ezért arra kérlek benneteket, hogy vegyetek magatokhoz táplálékot, ez ugyanis megmeneküléseteket szolgálja. Egy haja szála sem vész el közületek senkinek.
Miután ezt mondta, vette a kenyeret, mindnyájuk előtt hálát adott Istennek, megtörte, és enni kezdett. Erre mindnyájan nekibátorodtak, és ők is táplálékot vettek magukhoz. Összesen kétszázhetvenhatan voltunk a hajón. Miután jóllaktak, a gabonát a tengerbe szórva könnyítettek a hajón.
Amikor megvirradt, a szárazföldet nem ismerték föl, de egy öblöt vettek észre, amelynek partja lapos volt. Elhatározták, hogy ha tudják, erre futtatják rá a hajót. A horgonyokat elvágták, és a tengerben hagyták. A kormányrúd tartóköteleit is megeresztették, és az orrvitorlát szélnek feszítve igyekeztek a part felé. Egy homokzátonyhoz érve ráfuttatták a hajót. Az orra befúródva ott maradt mozdulatlanul, a fara pedig a hullámveréstől kezdett szakadozni. A katonáknak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy valaki kiúszva elszökjön. De mivel a százados meg akarta menteni Pált, visszatartotta őket elhatározásuktól, és megparancsolta, hogy először azok ugorjanak a tengerbe, és meneküljenek a szárazföldre, akik tudnak úszni, azután pedig a többiek, ki deszkákon, ki meg a legénység segítségével. Így mindnyájan épségben a szárazföldre jutottak.
– Nagy békességet élvezünk, és üdvös változások történnek népünk javára gondoskodásod folytán, kegyelmes Félix. Ezt mindig és mindenütt mély hálával fogadjuk. De hogy hosszan ne fárasszalak, kérlek, hallgass meg minket röviden a tőled megszokott jóindulattal! Megállapítottuk, hogy ez az ember valóságos pestis: lázadást szít a földkerekségen élő valamennyi zsidó között, és a Názáretiek pártjának a feje. A Templomot is meg akarta szentségteleníteni. Letartóztattuk. 7[7-8a] Magad is tudomást szerezhetsz mindarról, amivel vádoljuk, ha kihallgatod.
Csatlakoztak ehhez a vádhoz a zsidók is, és bizonygatták, hogy mindez így igaz.
Pál, amikor intett neki a helytartó, hogy beszélhet, így válaszolt:
– Mivel tudom, hogy sok éve vagy már bírája ennek a népnek, bizalommal védekezem a magam ügyében. Magad is megbizonyosodhatsz felőle, hogy nincs több, mint tizenkét napja, hogy felzarándokoltam Jeruzsálembe. Sem a Templomban, sem a zsinagógákban, sem a városban nem láttak engem bárkivel is vitatkozni vagy a nép között lázadást szítani. Azt sem tudják előtted bizonyítani, amivel most vádolnak. Megvallom előtted, hogy én a szerint az „út” szerint, amelyet ők pártnak mondanak, úgy szolgálok atyáim Istenének, hogy hiszek mindabban, ami megfelel a Törvénynek, és ami meg van írva a prófétákban. Azt remélem Istentől, amit ők maguk is várnak: hogy lesz feltámadás mind az igazak, mind a gonoszok számára. Ezért én magam is arra törekszem, hogy lelkiismeretem mindenkor tiszta legyen Isten és az emberek előtt. Több év után eljöttem, hogy adományt hozzak népemnek, és áldozatot mutassak be. Az utóbbihoz szükséges megtisztulás végén találtak rám a Templomban tömeg és zavargás nélkül néhány Ázsia provinciából való zsidóval. Ezeknek kellett volna megjelenniük előtted, és vádolniuk engem, ha valami panaszuk van ellenem. Vagy mondják meg ezek itt! Találtak bennem valamilyen vétket, amikor a nagytanács előtt álltam? Hacsak azt a mondatot nem, amelyet közöttük állva kiáltottam: „A halottak feltámadása miatt vádolnak ma engem előttetek.”
Erre Félix, mivel igen jól ismerte az „utat”, elnapolta az ügyet, és így szólt:
– Amikor Lysias tribunus megjön, akkor fogok dönteni ügyetekben.
Megparancsolta a századosnak, hogy tartsák őrizetben Pált, de ne túl szigorúan, és az övéi közül senkit se akadályozzanak abban, hogy szolgálatára legyen.
Néhány nap múlva megjelent Félix a feleségével, a zsidó Druzillával. Magához hívatta Pált, és meghallgatta a Krisztus Jézusban való hitről. De amikor az igazságosságról és az önfegyelemről meg a jövendő ítéletről beszélt, Félix megrémült, és így szólt: „Most menj! Ha alkalmat találok rá, majd ismét hívatlak.” Egyúttal azt is remélte, hogy pénzt kap Páltól, ezért elég gyakran hívatta, és elbeszélgetett vele.
Két esztendővel később Porcius Festus lett Félix utódja. Mivel kedvükben akart járni a zsidóknak, Félix fogságban hagyta Pált.
25 Festus három nappal azután, hogy megérkezett a provinciába, felment Caesareából Jeruzsálembe. Ott a zsidók főpapjai és vezetői panaszt emeltek Pál ellen, és kérték, hogy Pál akarata ellenére tegye meg nekik azt a szívességet, hogy Jeruzsálembe hozatja. Azt a tervet szőtték ugyanis ellene, hogy útközben megölik. Festus azonban azt felelte, hogy Pál Caesareában van őrizetben, és ő maga is hamarosan odautazik. „Ezért a közöttetek levő vezetők – mondta – jöjjenek le velem, és ha van valami kifogásolható ebben az emberben, akkor emeljenek vádat ellene!”
Miután legfeljebb nyolc-tíz napot időzött náluk, lement Caesareába. Másnap beült a bírói székbe, és elővezettette Pált. Amikor Pál megjelent, körülállták a Jeruzsálemből jött zsidók, és sok súlyos vádat emeltek ellene, amelyeket azonban nem tudtak bizonyítani. Pál így védekezett:
– Sem a zsidók Törvénye ellen, sem a Templom ellen, sem a császár ellen nem vétettem semmit.
Festus azonban a zsidók kedvében akart járni, és így válaszolt Pálnak:
– Akarsz-e Jeruzsálembe menni, hogy ebben az ügyben ott ítélkezzenek fölötted az én jelenlétemben?
Pál azonban így válaszolt:
– A császár ítélőszéke előtt állok, itt kell ítélkezni felettem! A zsidók ellen nem vétettem semmit, amint magad is jól tudod. Ha vétkes vagyok, és halált érdemlő dolgot cselekedtem, nem kérek kíméletet. De ha ezek alaptalanul vádolnak, akkor engem senki sem szolgáltathat ki nekik. A császárhoz fellebbezek.
Akkor Festus megbeszélést tartott tanácsosaival, majd így válaszolt:
– A császárhoz fellebbeztél, tehát a császár elé fogsz menni!
Néhány nap múlva Agrippa király és Bereniké Caesareába jöttek, hogy köszöntsék Festust. Mivel több napot ott töltöttek, Festus szóba hozta a király előtt Pál ügyét:
– Van itt egy férfi – mondta –, akit Félix hagyott itt fogolyként. Amikor Jeruzsálemben voltam, panaszt emeltek ellene a zsidók főpapjai és vénei, és az elítélését kérték. Azt válaszoltam nekik, hogy a rómaiaknál nem szokás bárkit is elítélni, amíg a vádlott szemtől szembe nem áll vádlóival, és alkalmat nem kap arra, hogy védekezzék a vád ellen. Amikor velem együtt eljöttek ide, halogatás nélkül mindjárt másnap a bírói székbe ültem, és elővezettettem ezt az embert. Ekkor vádlói előállták, de semmi olyan bűnt sem hoztak fel ellene, amilyenre gyanakodtam. Csupán vitás kérdéseik voltak vele a maguk vallásáról meg egy bizonyos Jézusról, aki meghalt, de akiről Pál azt állította, hogy él. Mivel én nem tudtam eligazodni ezekben a vitás kérdésekben, megkérdeztem tőle, nem akar-e Jeruzsálembe menni, és ott törvényszék elé állni ezek miatt a dolgok miatt. Pál azonban fellebbezett, és azt kívánta, hogy tartsák őrizetben a császár döntéséig. Ezért parancsot adtam, hogy maradjon őrizetben, amíg a császárhoz nem küldhetem.
Agrippa erre így szólt Festushoz:
– Én magam is szeretném hallani ezt az embert!
– Holnap – válaszolta – hallani fogod.
Másnap tehát eljött Agrippa és Bereniké nagy pompával, és miután a katonai tribunusokkal és a város előkelőségeivel együtt bevonultak a nagyterembe, Festus parancsára elővezették Pált. Ekkor Festus így szólt:
– Agrippa király és mindannyian, akik itt jelen vagytok, látjátok ezt az embert? Miatta kéréssel fordult hozzám az egész zsidóság Jeruzsálemben és itt is, azt kiáltozva, hogy ennek nem szabad tovább élnie. Én azonban megállapítottam, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem tett. De mivel a császárhoz fellebbezett, úgy döntöttem, hogy odaküldöm. Azonban semmi bizonyosat nem tudok írni róla uramnak, ezért vezettettem elétek, elsősorban eléd, Agrippa király, hogy kihallgatása után legyen mit írnom róla. Értelmetlennek tartom ugyanis, hogy aki foglyot küld, ne jelentse az ellene emelt vádat is.
26 Agrippa erre így szólt Pálhoz:
– Megengedjük, hogy szólj a magad mentségére.
Akkor Pál fölemelte a kezét, és védőbeszédet mondott:
– Szerencsésnek tartom magam, Agrippa király, hogy mindazok ellen, amikkel a zsidók vádolnak, ma előtted védekezhetem, mert te kiváló ismerője vagy a zsidók minden szokásának és vitás kérdéseinek. Kérlek tehát, hallgass meg türelemmel! Ifjúkorom óta leélt életemet, melyet kezdettől fogva népem körében és Jeruzsálemben töltöttem, minden zsidó ismeri. Mivel kezdettől fogva ismernek, tanúsíthatják, ha akarják, hogy mint farizeus vallásunk legszigorúbb irányzata szerint éltem. Most is a miatt a reménység miatt állok itt törvényszék előtt, amelyet Isten atyáinknak ígért. Ennek teljesülését reméli, éjjel-nappal állhatatosan szolgálva Istennek, tizenkét törzsünk is. E reménység miatt vádolnak engem a zsidók, Agrippa király. Miért tartjátok hihetetlennek, hogy Isten feltámasztja a halottakat?
Korábban magam is úgy gondoltam, hogy mindent meg kell tennem a Názáreti Jézus neve ellen.
Jeruzsálemben ezt meg is tettem. A szentek közül sokakat börtönbe zárattam, miután a főpapoktól felhatalmazást kaptam. Amikor pedig halálos ítéletükről volt szó, én is erre szavaztam. Zsinagógáról zsinagógára járva gyakran megfenyítettem, így akartam káromlásra kényszeríteni őket. Annyira haragudtam rájuk, hogy még idegen városokban is üldöztem őket.
Amikor éppen ez ügyben a főpapok felhatalmazásával és megbízásából Damaszkuszba mentem, útközben déltájban azt láttam, ó, király, hogy az égből a nap fényénél ragyogóbb világosság ragyog körül engem és kísérőimet. Mindannyian földre rogytunk, s ekkor hangot hallottam, amely héber nyelven így szólt hozzám: „Saul, Saul, miért üldözöl engem? Nehéz neked az ösztöke ellen rugdalóznod!”
Én ezt mondtam: „Ki vagy, Uram?” Az Úr ekkor így szólt: „Én Jézus vagyok, akit te üldözöl. De kelj föl, és állj a lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy mostantól szolgájává és tanújává tegyelek azoknak a dolgoknak, amiket láttál, és amiket meg fogok mutatni neked. Megszabadítalak téged a néptől és a pogányok közül, akik közé küldelek, hogy megnyisd szemüket, s hogy a sötétségből a világosságra, a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek, s elnyerjék a bűnök bocsánatát, és az örökrészt azok között, akik a bennem való hit által megszentelődtek.”
Ezért, Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt, hanem először Damaszkuszban, azután Jeruzsálemben, majd Júdea lakóinak és a pogányoknak hirdettem, hogy térjenek meg, forduljanak Istenhez, és cselekedjenek a megtéréshez méltóan. Ezért fogtak el engem a zsidók a Templomban, és ezért akartak megölni. De mivel Isten mind e mai napig megsegített, itt állok, és tanúságot teszek kicsinyek és nagyok előtt egyaránt, és semmit sem mondok azon kívül, amit Mózes és a próféták megjövendöltek: a Messiásnak szenvednie kell, és mint aki elsőnek támad fel a halottak közül, világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak.
Amikor ezekkel a szavakkal védekezett, Festus hangosan felkiáltott:
– Bolondokat beszélsz te, Pál! A sok tudomány esztelenségbe visz!
Pál azonban így válaszolt:
– Nem beszélek bolondokat, kegyelmes Festus, hanem igaz és józan szavakat szólok. A király, akihez bátran szólok, tud ezekről. Nem hiszem, hogy rejtve volna előtte ezek közül bármi is, hiszen nem valami eldugott helyen történt ez. Agrippa király, hiszel a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel.
Agrippa így szólt Pálhoz:
– Még a végén meggyőzöl, hogy legyek keresztény!
Erre Pál:
– Kérem Istentől, hogy előbb vagy utóbb nemcsak te, hanem mindazok, akik ma hallgatnak engem, olyanná legyenek, mint én – e bilincsek nélkül.
Ekkor felállt a király, a helytartó, Bereniké, és felálltak a velük együtt ülők. Távozóban így beszélgettek egymás között:
– Semmi halálra vagy fogságra méltó dolgot nem tett ez az ember.
Agrippa pedig ezt mondta Festusnak:
– Szabadon lehetett volna bocsátani ezt az embert, ha nem fellebbezett volna a császárhoz.
27 Miután úgy határoztak, hogy hajón szállítanak bennünket Itáliába, átadták Pált és még néhány foglyot a cohors Augusta Julius nevű századosának. Azután felszálltunk egy adramüttiumi hajóra, amelyik Ázsia provincia partvidékének kikötőibe tartott, és elindultunk. Velünk volt Arisztarkhosz is, egy tesszalonikai makedón. Másnap befutottunk Szidónba. Julius emberségesen bánt Pállal, megengedte, hogy elmenjen barátaihoz, és azok gondoskodjanak róla. Miután elindultunk, Ciprus alatt hajóztunk el, mert ellenszél volt. Majd Kilikiánál és Pamphüliánál a nyílt tengeren át befutottunk a lükiai Mürába. Ott a százados talált egy Itáliába induló alexandriai hajót, és abba szállított be minket. Több napig tartó lassú hajózás után nagy nehezen eljutottunk Knidoszig. Mivel a szél miatt nem tudtunk egyenesen továbbhaladni, Kréta alatt Szalmóné közelében hajóztunk el. Nagy nehezen elhaladtunk mellette, és eljutottunk egy helyre, amelyet „Szépkikötő”-nek neveznek, Laszaia városa közelében.
Mivel sok idő eltelt, és a hajózás is veszélyessé vált – hiszen már a böjt is elmúlt –, Pál figyelmeztette őket: „Férfiak, látom, hogy a további hajózás veszélyes és kockázatos nemcsak a rakományra és a hajóra, hanem az életünkre nézve is.” De a százados inkább hitt a kormányosnak és a hajótulajdonosnak, mint Pál szavainak. Mivel a kikötő nem volt alkalmas a telelésre, a többség úgy döntött, hogy továbbhajóznak onnét abban a reményben, hogy eljutnak Phoenixbe
– Kréta egyik délnyugatra és északnyugatra nyíló kikötőjébe –, és ott áttelelhetnek.
Mivel enyhe déli szél fújt, úgy gondolták, hogy megvalósíthatják tervüket. Fölszedték tehát a horgonyt, és Kréta partjai mentén továbbhajóztak.
Nem sokkal ezután azonban a sziget irányából az
„Euraküló”-nak nevezett viharos északkeleti szél csapott le a tengerre. Mikor ez magával ragadta a hajót, úgyhogy nem tudott a széllel szemben haladni, rábíztuk a hajót, és hagytuk, hogy sodorjon bennünket. Amikor egy kis, Klaudának nevezett sziget alá szélárnyékba futottunk, nagy nehezen sikerült megfékeznünk a mentőcsónakot. Miután felvonták, kötelekkel alul átkötötték a hajót, és mivel féltek, hogy Szürtisznél zátonyra futnak, leeresztették a horgonyt, és úgy sodródtak. Mivel a vihar hevesen hányta-vetette a hajót, másnap kidobálták a rakományt, harmadnap pedig a hajó felszerelését szórták ki saját kezükkel. Mivel több napon át nem látszottak sem a nap, sem a csillagok, és heves vihar tombolt, minden reményünk elszállt, hogy megmeneküljünk.
Minthogy már régóta nem akartak enni, Pál felállt közöttük, és így szólt:
– Férfiak, rám kellett volna hallgatnotok, nem lett volna szabad elindulnunk Krétáról, hogy elkerüljük ezt a veszélyt és ezt a kárt. De most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert senki sem vész el közületek, csak a hajó. Ma éjjel ugyanis elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok és akinek szolgálok, és ezt mondta:
„Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és íme, Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled utaznak!” Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek Istennek! Úgy lesz, ahogy megmondta nekem. Egy szigetre kell kivetődnünk.
Eljött a tizennegyedik éjszaka, s még mindig az Adrián sodródtunk. A hajósok éjféltájban azt gyanították, hogy szárazföldhöz közelednek. Leengedték a mérőónt, és húsz ölt mértek. Miután kissé továbbmentek, ismét lebocsátották, és tizenöt ölt mértek. De mivel féltünk, hogy valami sziklás helyen érünk partot, a hajó farából négy horgonyt vetettek ki, és alig várták a virradatot. Mikor azonban a legénység meg akart szökni a hajóról, és le akarták ereszteni a tengerre a mentőcsónakot azzal az ürüggyel, hogy a hajó orrából akarnak horgonyokat kifeszíteni, Pál így szólt a századoshoz és a katonákhoz:
– Ha ezek nem maradnak a hajón, akkor ti sem menekülhettek meg.
A katonák ekkor elvágták a mentőcsónak köteleit, és hagyták, hogy elsodorja az ár.
Virradat előtt Pál mindnyájukat arra biztatta, hogy egyenek:
– Ma tizennegyedik napja, hogy étlen várakoztok, és semmit sem esztek. Ezért arra kérlek benneteket, hogy vegyetek magatokhoz táplálékot, ez ugyanis megmeneküléseteket szolgálja. Egy haja szála sem vész el közületek senkinek.
Miután ezt mondta, vette a kenyeret, mindnyájuk előtt hálát adott Istennek, megtörte, és enni kezdett. Erre mindnyájan nekibátorodtak, és ők is táplálékot vettek magukhoz. Összesen kétszázhetvenhatan voltunk a hajón. Miután jóllaktak, a gabonát a tengerbe szórva könnyítettek a hajón.
Amikor megvirradt, a szárazföldet nem ismerték föl, de egy öblöt vettek észre, amelynek partja lapos volt. Elhatározták, hogy ha tudják, erre futtatják rá a hajót. A horgonyokat elvágták, és a tengerben hagyták. A kormányrúd tartóköteleit is megeresztették, és az orrvitorlát szélnek feszítve igyekeztek a part felé. Egy homokzátonyhoz érve ráfuttatták a hajót. Az orra befúródva ott maradt mozdulatlanul, a fara pedig a hullámveréstől kezdett szakadozni. A katonáknak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy valaki kiúszva elszökjön. De mivel a százados meg akarta menteni Pált, visszatartotta őket elhatározásuktól, és megparancsolta, hogy először azok ugorjanak a tengerbe, és meneküljenek a szárazföldre, akik tudnak úszni, azután pedig a többiek, ki deszkákon, ki meg a legénység segítségével. Így mindnyájan épségben a szárazföldre jutottak.
Jegyzetek
24,7 Ilyen helyzetben a [] arra utal, hogy a szöveg gondozói az NA28-ban másfél vers kihagyása mellett döntöttek.