Mivel az asszony látta, hogy a fa evésre jó, szemre szép és tekintetre gyönyörű, vett a gyümölcséből, evett, adott a férjének is, és ő is evett. 7Erre megnyílt mindkettőjük szeme. Amikor észrevették, hogy mezítelenek, fügefaleveleket fűztek egybe, és kötényeket készítettek maguknak. S amint meghallották az Úr Isten szavát, aki a kertben járkált az alkony hűvösén, az ember és a felesége elrejtőztek a kert fái közé az Úr Isten színe elől.
Az Úr Isten azonban szólította az embert: »Hol vagy?« Az így válaszolt: »Hallottam szavadat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok, ezért elrejtőztem.« Erre megkérdezte tőle: »Ki adta tudtodra, hogy mezítelen vagy? Csak nem ettél arról a fáról, amelyről megparancsoltam neked, hogy ne egyél?« Az ember azt felelte: »Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és ettem.« Az Úr Isten ekkor megkérdezte az asszonyt: »Miért tetted ezt?« Ő így felelt: »A kígyó rászedett és ettem.«
14Ekkor az Úr Isten így szólt a kígyóhoz: »Mivel ezt tetted, légy átkozott
minden állat és földi vad között;
a hasadon járj,
és port egyél életed valamennyi napján!
ivadékod és az ő ivadéka közé:
Ő széttiporja fejedet,
te pedig a sarkát mardosod.«
»Megsokasítom gyötrelmeidet
és terhességed kínjait!
Fájdalommal szüld a gyermekeket!
Vágyakozni fogsz a férfi után,
és ő uralkodni fog rajtad!«
»Mivel hallgattál feleséged szavára,
és ettél a fáról,
amelyről megparancsoltam, hogy ne egyél,
átkozott legyen a föld miattad!
Fáradozva élj belőle
életed minden napján!
és edd csak a föld növényeit!
Arcod verejtékével edd kenyeredet,
míg vissza nem térsz a földbe,
amelyből vétettél,
– mert por vagy, és visszatérsz a porba!«
Az Úr Isten ezután bőr köntösöket készített az embernek és a feleségének. Felöltöztette őket, és azt mondta az Úr Isten: »Íme, az ember olyanná lett, mint egy közülünk: tud jót és rosszat. Most aztán nehogy kinyújtsa a kezét, vegyen az élet fájáról is, egyen, és örökké éljen!«
23Ezért aztán kiküldte őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. Amikor kiűzte az embert, az Éden kertjétől keletre kerubokat és villogó lángpallost állított, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.
Káin és Ábel 4 1Az ember aztán megismerte feleségét, Évát. Az fogant, megszülte Káint, és így szólt: »Embert kaptam Istentől!« 2Majd ismét szült: az öccsét, Ábelt. Ábel juhpásztor volt, Káin pedig földműves. Történt pedig számos nap múltán, hogy Káin ajándékot mutatott be az Úrnak a föld gyümölcséből. 4Ábel is áldozott nyája elsőszülötteiből és azok kövérjéből. Az Úr rátekintett Ábelre és ajándékaira, de Káinra és ajándékaira nem tekintett. Nagy haragra gerjedt erre Káin, és lehorgasztotta a fejét. Ám az Úr azt mondta neki: »Miért gerjedtél haragra, s miért horgasztod le a fejed? 7Nemde ha jól cselekszel, jutalmat nyersz, de ha rosszul, legott az ajtóban leselkedik a bűn! Kíván téged, de te uralkodj rajta!« Mindazonáltal Káin azt mondta Ábelnek, a testvérének: »Menjünk ki!« Amikor kint voltak a mezőn, Káin rátámadt testvérére, Ábelre, és megölte. Azt mondta ekkor az Úr Káinnak: »Hol van Ábel, a testvéred?« Ő így felelt: »Nem tudom. Talán bizony őrzője vagyok én a testvéremnek?« Azt mondta erre neki: »Mit műveltél? Testvéred vérének szava hozzám kiált a földről. Ezért légy átkozott e földön, amely megnyitotta száját, s befogadta öcséd vérét kezedből! Ha műveled, ne adja meg neked gyümölcsét! Kóbor bujdosó légy a földön!« Azt mondta erre Káin az Úrnak: »Nagyobb az én gonoszságom, hogysem viselhetném. Íme, ma kivetsz engem e föld színéről, el kell takarodnom színed elől, s kóbor bujdosó lesz belőlem a földön: így bárki megölhet, aki rám talál!« Azt mondta erre az Úr neki: »Korántsem lesz úgy, sőt bárki, aki megöli Káint, hétszeresen bűnhődik!« Jelt is tett az Úr Káinra, hogy meg ne ölje senki sem, aki rátalál.
16Eltávozott erre Káin az Úr színe elől, és bujdosóként lakott Nód földjén, Édentől keletre.
Káin utódai 17Káin aztán megismerte feleségét, s az fogant, és megszülte Hénokot. Majd várost épített, s azt elnevezte a fia nevéről Hénoknak. Hénok aztán nemzette Irádot, Irád pedig nemzette Mehujaélt, Mehujaél pedig nemzette Matuzsálemet, Matuzsálem pedig nemzette Lámeket. Ez két feleséget vett: az egyiknek a neve Áda, a másiknak a neve Cilla. Áda megszülte Jábelt: ez lett a sátorlakók és a pásztorok atyja. Öccsét Jubálnak hívták: ez lett a lantosok és a furulyások atyja. Cilla is szült: Tubálkaint, aki kovács lett, és mindenféle réz- és vasmunkának művese. Tubálkain nővére Noéma volt. 23Lámek azt mondta a feleségeinek:
»Áda és Cilla, halljátok szavamat
Lámek feleségei, hallgassátok szózatomat:
Megöltem sebemért egy férfit,
Sérülésemért egy ifjút:
Hétszeres a bosszú Káinért:
De hetvenhétszeres Lámekért!«
Jegyzetek
3,1 A kígyó (az ókori ember számára titokzatos, bölcs és fenyegető lény) kimondja az ember rejtett gondolatát: Isten rosszat akar, irigyli tőle, hogy szabadon a maga lábára álljon, és megtapasztaljon jót és rosszat.
3,7 Nem valami isteni tudást, hanem a szégyent és esendőségét ismerte meg az ember. Elveszítette az önfeledt ártatlanságot.
3,14 Isten az ember oldalára áll a kígyóval szemben.
3,16 A nőt mint anyát és feleséget sújtja az ítélet.
3,23 Ez a tulajdonképpeni büntetés: az ember Istentől távol, korlátozott lehetőségek közt kell, hogy éljen.
4,1 Az emberiség családfájának kezdete.
4,2 A vándorló pásztorok az ókorban a letelepedett parasztoknak alávetetten éltek.
4,4 Isten „rátekint” Ábel áldozatára, azaz az áldozat bemutatóját jóléttel ajándékozza meg.
4,7 A bűn a legveszedelmesebb démon, amely az emberre leselkedik, hogy felfalja.
4,16 Nód nem földrajzi név, jelentése esendőség. Édentől keletre, azaz Istentől távol.
4,17 A Teremtés könyvének családfái nem szó szerint, hanem tágabb értelemben értendők: családi kapcsolatként fejezik ki egyes népcsoportok összetartozását, népek rokonságát.
4,23 Lámek dicshimnusza a vérbosszúról.
4,26 Enós jelentése: ember.
Dicsőítő ének a Teremtőről
104
1 Áldjad, én lelkem, az Urat!
Uram, én Istenem, te mindennél magasztosabb vagy!
Fenségbe és ékességbe öltöztél,
a fényességet, mint köntöst vetted magadra.
Kifeszíted az égboltozatot, mint a sátorponyvát,
és az égi vizek fölé építed hajlékodat.
Szekereddé teszed a fellegeket,
a szelek szárnyain jársz.
Követeiddé teszed a szeleket,
szolgáiddá a perzselő tüzet.
Biztos alapra állítottad a földet,
hogy meg ne inogjon sohasem.
Az örvénylő mélység mint ruha takarta,
vizek borították a hegyeket.
De a te fenyegetésedre megfutamodtak,
szerteriadtak mennydörgésed szavától.
A hegyek fölemelkedtek, a völgyek leereszkedtek
arra a helyre, ahol alapjukat megvetetted.
Határt szabtál a vizeknek, amelyet nem léphetnek át,
hogy el ne borítsák ismét a földet.
A forrásokat a völgyekbe ereszted,
hogy folyjanak a hegyek között.
Belőlük iszik a mező minden vadja,
s oltják szomjukat a vadszamarak.
Fölöttük tanyáznak az égi madarak,
és az ágak közül hallatják hangjukat.
Hajlékaidból megöntözöd a hegyeket,
és műveid gyümölcséből táplálod a földet.
Füvet sarjasztasz az állatoknak,
és növényeket az ember szolgálatára,
kenyeret adsz a földből,
és bort, hogy vidámítsa az ember szívét;
Hogy ragyogjon arca az olajtól,
és a kenyér erősítse az ember szívét.
Jóllaknak az Úr fái,
s a Libanon cédrusai, amelyeket ő ültetett.
Fészket raknak rajtuk a verebek,
és fölöttük tanyázik a gólya.
A magas hegyek a szarvasok,
a szirtek a borzok menedéke.
19 Megalkottad a holdat az idő mérésére,
a napot, amely tudja, mikor kell lenyugodnia.
Sötétséget rendelsz és leszáll az éjszaka:
ebben mozognak az erdő vadjai,
prédáért ordítanak az oroszlánkölykök,
s eledelt kérnek maguknak Istentől.
Ha felkél a nap, összegyűlnek,
nyugalomra térnek tanyájukon.
Az ember kimegy dolgozni,
és munkáját végzi egészen estig.
24 Uram, milyen nagyok a te műveid!
Bölcsességgel teremtetted valamennyit,
és alkotásaid betöltötték a földet.
Itt a tenger: nagy és tágas,
nyüzsög benne a számtalan hüllő,
apró és nagy állat egyaránt.
Itt hajók szelik át,
amott a Leviatán, amelyet arra alkottál, hogy játékát űzze benne.
Mindezek tőled várják,
hogy idejében megadd nekik eledelüket.
Ha adsz nekik, felszedik,
ha megnyitod kezedet, jóllaknak javaiddal.
De ha elfordítod arcodat, megrémülnek,
ha lélegzetüket megvonod, elenyésznek,
és porrá lesznek ismét.
Kiárasztod lelkedet, s ők életre kelnek,
és megújítod a föld színét.
31 Dicsőség az Úrnak mindörökké,
örvendezzen műveinek az Úr,
akinek a tekintetére megremeg a föld,
s érintésére füstöt vetnek a hegyek.
Énekelek az Úrnak, amíg élek,
amíg leszek, zsoltárt zengek Istenemnek.
Beszédem legyen kedves előtte,
én pedig az Úrban leljem gyönyörűségem.
Vesszenek el a bűnösök a földről,
és ne legyenek többé az istentelenek!
Áldjad, én lelkem, az Urat!
Jegyzetek
104,1 A negyedik teremtés-himnusz (vö. Zsolt 8; 19,1-7; 29). Hasonlóságokat mutat az Izrael előtti teremtés-himnuszokkal (Ekhnaton Napéneke, kánaáni dalok), ószövetségi motívumokat is tartalmaz (Ter 1; Jób). A keletkezési időt nehéz meghatározni. A zsoltáros dicsőíti Istent, aki nemcsak megteremtette a világot és meghatározta annak törvényeit, a világot létének minden pillanatában fenn is tartja.
104,1 Isten rendet teremt a káoszban, legyőzi a (az alvilág isteneiként tisztelt) kozmikus hatalmakat. – A korabeli világkép: az égbolt szilárd kupola a vizek fölött, a boltozat fölött van Isten mennyei lakóhelye.
104,19 A teremtés ritmusa megfelel az emberek és az állatok életritmusának.
104,24 Leviatán: a mítikus, ijesztő viziállat (sárkány, krokodil, tengeriszörny, istentagadó).
104,31 Befejezés.