5
Énekelt pedig Debora és Bárák, az Abinoám fia azon a napon, mondván:
Hogy a vezérek vezettek Izráelben,
Hogy a nép önként kele föl: áldjátok az Urat! Halljátok meg királyok, figyeljetek fejedelmek!
Én, én az Úrnak éneket mondok,
Dícséretet zengek az Úrnak, az Izráel Istenének. Uram, mikor Szeirből kijövél, Mikor lépdelél Edom mezejéről:
Megrendült a föld, csepegett az ég,
A föllegek is víztől áradának. A hegyek megrendültek az Úrnak orczája előtt,
Még ez a Sinai is, az Úrnak, az Izráel Istenének színe előtt. Sámgárnak, az Anath fiának napjaiban,
Jáhel idejében pihentek az utak,
És az útonjárók tekervényes ösvényekre tértek. Megszüntek a kerítetlen helyek Izráelben, megszüntek végképen,
Mígnem én Debora felkelék,
Felkelék Izráel anyjaként. Új isteneket ha választott a nép,
Mindjárt kigyúlt a harcz a kapuk előtt;
De paizs, és dárda avagy láttatott-é
A negyvenezereknél az Izráel között? Szívem azoké, kik parancsolnak Izráelben,
Kik a nép közül önként ajánlkoztak: áldjátok az Urat! Kik ültök fehér szamarakon,
Kik ültök a szőnyegeken
És a kik gyalog jártok: mind énekeljetek! Az íjászok szavával a vízmerítők között,
Ott beszéljék az Úrnak igazságát,
Az ő faluihoz való igazságit Izráelben.
Akkor újra a kapukhoz vonul az Úr népe! Kelj fel, kelj fel Debora!
Serkenj fel, serkenj fel, mondj éneket!
Kelj fel Bárák és fogva vigyed foglyaidat, Abinoám fia! Akkor lejött a hősök maradéka;
Az Úrnak népe lejött hozzám a hatalmasok ellen. Efraimból, kiknek gyökere Amálekben,
Utánad Benjámin, a te néped közé;
Mákirból jöttek le vezérek,
És Zebulonból, kik a vezéri pálczát tartják. És Issakhár fejedelmei Deborával,
És mint Issakhár, úgy Bárák
A völgybe rohan követőivel.
Csak a Rúben patakjainál
Vannak nagy elhatározások. Miért maradtál ülve a hodályban?
Hogy hallgasd nyájad bégetéseit?!
Rúben patakjainál nagyok voltak az elhatározások! Gileád a Jordánon túl pihen.
Hát Dán miért időzik hajóinál?
Áser a tenger partján ül és nyugszik öbleinél. De Zebulon, az halálra elszánt lelkű nép,
És Nafthali, a mezőség magaslatain! Királyok jöttek, harczoltanak;
Akkor harczoltak a Kanaán királyai
Taanaknál, Megiddó vizénél;
De egy darab ezüstöt sem vettenek. Az égből harczoltak,
A csillagok az ő helyökből vívtak Siserával! A Kison patakja seprette el őket;
Az ős patak, a Kison patakja!
Végy erőt én lelkem! Akkor csattogtak a lovak körmei
A futás miatt, lovagjaik futásai miatt. Átkozzátok Mérozt - mond az Úr követje, -
Átkozva-átkozzátok annak lakosait! Mert nem jöttek az Úrnak segítségére,
Az Úrnak segélyére vitézei közé. De áldott legyen az asszonyok felett Jáhel,
A Keneus Héber felesége,
A sátorban lakó nők felett legyen áldott! Az vizet kért, ő tejet adott,
Fejedelmi csészében nyújtott tejszínét. Balját a szegre,
Jobbját pedig a munkások pőrölyére nyújtotta,
És ütötte Siserát, szétzúzta fejét,
És összetörte, általfúrta halántékát, Lábainál leroskadt, elesett, feküdt,
Lábai között leroskadt, elesett;
A hol leroskadt, ott esett el megsemmisülve. Kinézett az ablakon, és jajgatott
Siserának anyja a rostélyzat mögül:
„Miért késik megjőni szekere?
Hol késlekednek kocsijának gördülései?” Fejedelemasszonyinak legokosabbjai válaszolnak néki;
Ő egyre csak azok szavait ismételgeti: „Vajjon nem zsákmányra találtak-é, s mostan osztozkodnak?
Egy-két leányt minden férfiúnak;
A festett kelmék zsákmányát Siserának;
Tarka szövetek zsákmányát, tarkán hímzett öltözeteket,
Egy színes kendőt, két tarka ruhát nyakamra, mint zsákmányt.” Így veszszenek el minden te ellenségid, Uram!
De a kik téged szeretnek, tündököljenek mint a kelő nap az ő erejében!
És megnyugovék a föld negyven esztendeig.
Hogy a nép önként kele föl: áldjátok az Urat! Halljátok meg királyok, figyeljetek fejedelmek!
Én, én az Úrnak éneket mondok,
Dícséretet zengek az Úrnak, az Izráel Istenének. Uram, mikor Szeirből kijövél, Mikor lépdelél Edom mezejéről:
Megrendült a föld, csepegett az ég,
A föllegek is víztől áradának. A hegyek megrendültek az Úrnak orczája előtt,
Még ez a Sinai is, az Úrnak, az Izráel Istenének színe előtt. Sámgárnak, az Anath fiának napjaiban,
Jáhel idejében pihentek az utak,
És az útonjárók tekervényes ösvényekre tértek. Megszüntek a kerítetlen helyek Izráelben, megszüntek végképen,
Mígnem én Debora felkelék,
Felkelék Izráel anyjaként. Új isteneket ha választott a nép,
Mindjárt kigyúlt a harcz a kapuk előtt;
De paizs, és dárda avagy láttatott-é
A negyvenezereknél az Izráel között? Szívem azoké, kik parancsolnak Izráelben,
Kik a nép közül önként ajánlkoztak: áldjátok az Urat! Kik ültök fehér szamarakon,
Kik ültök a szőnyegeken
És a kik gyalog jártok: mind énekeljetek! Az íjászok szavával a vízmerítők között,
Ott beszéljék az Úrnak igazságát,
Az ő faluihoz való igazságit Izráelben.
Akkor újra a kapukhoz vonul az Úr népe! Kelj fel, kelj fel Debora!
Serkenj fel, serkenj fel, mondj éneket!
Kelj fel Bárák és fogva vigyed foglyaidat, Abinoám fia! Akkor lejött a hősök maradéka;
Az Úrnak népe lejött hozzám a hatalmasok ellen. Efraimból, kiknek gyökere Amálekben,
Utánad Benjámin, a te néped közé;
Mákirból jöttek le vezérek,
És Zebulonból, kik a vezéri pálczát tartják. És Issakhár fejedelmei Deborával,
És mint Issakhár, úgy Bárák
A völgybe rohan követőivel.
Csak a Rúben patakjainál
Vannak nagy elhatározások. Miért maradtál ülve a hodályban?
Hogy hallgasd nyájad bégetéseit?!
Rúben patakjainál nagyok voltak az elhatározások! Gileád a Jordánon túl pihen.
Hát Dán miért időzik hajóinál?
Áser a tenger partján ül és nyugszik öbleinél. De Zebulon, az halálra elszánt lelkű nép,
És Nafthali, a mezőség magaslatain! Királyok jöttek, harczoltanak;
Akkor harczoltak a Kanaán királyai
Taanaknál, Megiddó vizénél;
De egy darab ezüstöt sem vettenek. Az égből harczoltak,
A csillagok az ő helyökből vívtak Siserával! A Kison patakja seprette el őket;
Az ős patak, a Kison patakja!
Végy erőt én lelkem! Akkor csattogtak a lovak körmei
A futás miatt, lovagjaik futásai miatt. Átkozzátok Mérozt - mond az Úr követje, -
Átkozva-átkozzátok annak lakosait! Mert nem jöttek az Úrnak segítségére,
Az Úrnak segélyére vitézei közé. De áldott legyen az asszonyok felett Jáhel,
A Keneus Héber felesége,
A sátorban lakó nők felett legyen áldott! Az vizet kért, ő tejet adott,
Fejedelmi csészében nyújtott tejszínét. Balját a szegre,
Jobbját pedig a munkások pőrölyére nyújtotta,
És ütötte Siserát, szétzúzta fejét,
És összetörte, általfúrta halántékát, Lábainál leroskadt, elesett, feküdt,
Lábai között leroskadt, elesett;
A hol leroskadt, ott esett el megsemmisülve. Kinézett az ablakon, és jajgatott
Siserának anyja a rostélyzat mögül:
„Miért késik megjőni szekere?
Hol késlekednek kocsijának gördülései?” Fejedelemasszonyinak legokosabbjai válaszolnak néki;
Ő egyre csak azok szavait ismételgeti: „Vajjon nem zsákmányra találtak-é, s mostan osztozkodnak?
Egy-két leányt minden férfiúnak;
A festett kelmék zsákmányát Siserának;
Tarka szövetek zsákmányát, tarkán hímzett öltözeteket,
Egy színes kendőt, két tarka ruhát nyakamra, mint zsákmányt.” Így veszszenek el minden te ellenségid, Uram!
De a kik téged szeretnek, tündököljenek mint a kelő nap az ő erejében!
És megnyugovék a föld negyven esztendeig.