Kis türelmet

AscensionPress 365 napos terv - 311. nap

Makkabeus felkelés, 2Mak14, Bölcs17-18, Péld25,18-20


Teljes szövegkörnyezet megjelenítése
7. A NIKANOR ELLENI HADJÁRAT
Alkimusz főpap ármánykodása.
14 Három esztendő elteltével Júdás hívei hírét vették, hogy Szeleukosz fia, Demetriusz hatalmas sereggel és nagy hajóhaddal partra szállt Tripolisz kikötőjében, és elfoglalta az országot, Antiochuszt és gyámját, Liziászt pedig megölte. Egy bizonyos Alkimusz, aki azelőtt főpap volt, de a lázadás idején önként elpártolt, úgy látta, hogy számára semmi módon nincs menekvés és az oltárhoz sem kerülhet vissza. Ezért a 151. esztendőben elment Demetriusz királyhoz, és átnyújtott neki egy aranykoszorút és egy pálmaágat, továbbá a szentélyben szokásos olajágak közül is néhányat. Azon a napon egyébként nyugton maradt. De amikor Demetriusz meghívta egy tanácskozásra és a zsidók hangulata és tervei felől tudakozódott nála, kedvező alkalmat talált elvetemültsége kimutatására. Így válaszolt nekik: „Az asszideusnak nevezett zsidók, akiknek Júdás, a Makkabeus a vezérük, folyvást háborút és lázadást szítanak, s nem hagyják, hogy nyugalom uralkodjék az országban. Engem is megfosztottak öröklött tisztségemtől, mármint a főpapi tisztségtől. Most épp emiatt jöttem ide. Egyfelől mert valóban szem előtt tartom a király érdekeit, másfelől azonban a honfitársakra is tekintettel vagyok, hisz az említett emberek meggondolatlan vállalkozásai folytán egész népünk nem csekély kárt szenved. Ó, király, szerezz ezekről bizonyosságot, és tedd magadévá szerte jól ismert emberi együttérzésedben országunk és szorongatott népünk ügyét. Mert amíg Júdás él, lehetetlen, hogy az ország békében éljen!” A király bizalmasai, akik amúgy is ellenséges érzülettel viseltettek Júdással szemben, szavaira még inkább rajta voltak, hogy Demetriuszt haragra ingereljék. Nyomban hívatta hát Nikanort, az elefántos csapat parancsnokát, és megtette Júdea helytartójává. Parancsot adott neki, hogy Júdást tegye el láb alól, követőit szórja szét, Alkimuszt meg tegye meg a legfőbb templom főpapjává. A Júdás elől Júdeából elmenekült pogányok tömegestül csatlakoztak Nikanorhoz, mert azt hitték, hogy a zsidókra szakadó bajból és szorongattatásból hasznuk származik.
Nikanor szövetséget köt Júdással.
Nikanor közeledtének hírére és a pogányok támadására a zsidók hamut szórtak magukra és ahhoz folyamodtak, aki örök időkre kiválasztotta népét, és mindig nyilvánvaló módon megvédte örökségét. Aztán a vezér parancsára nyomban elindultak, és Desszau falvánál rajtuk ütöttek. Júdás testvére, Simon megtámadta Nikanort, de az ellenség hirtelen megjelenésére egy kissé megingott. Ám amikor Nikanor meghallotta, mekkora bátorságról tettek tanúságot Júdás csapatai és milyen elszántan harcoltak a hazáért, nem merte vérontással dűlőre vinni az ügyet. Inkább elküldte Pozidoniuszt, Teodotuszt és Mattatiást, hogy nyújtsanak kezet a zsidóknak és azokét is fogadják el. A vezér jól meghányta-vetette a dolgot, aztán közölte a sereggel, majd miután egyetértésre jutottak, ráálltak az egyezségre. Kitűztek egy napot, amelyen a vezetők ugyanazon a helyen majd megtárgyalják a részleteket. Mindkét részről megérkezett egy-egy harci szekér, és a megtiszteltetés jeléül székeket készítettek oda. Júdás előzőleg fölfegyverzett embereket állított megfelelő helyekre, nehogy valami alattomos támadás érje az ellenség részéről. De a tanácskozás békés mederben folyt le. Utána Nikanor Jeruzsálemben telepedett le, és nem követett el semmi igazságtalanságot. Sőt, a tömegével hozzá csatlakozott csapatokat is elbocsátotta. Júdást állandóan a maga közelében tartotta, jóindulattal volt e férfi iránt, biztatta, nősüljön meg és legyenek gyermekei. Valóban meg is nősült, s boldog volt, örült az életnek.
Alkimusz újabb ármánykodása.
Amikor Alkimusz látta a kölcsönös egyetértést és a megkötött szerződést, elment ezzel Demetriuszhoz és azt állította, hogy Nikanor áruláson töri a fejét: a birodalom ellenségét, Júdást jelölte ki utódjául. A király haragra gerjedt, a címeres gazember ármánykodásai felingerelték. Írt Nikanornak, hogy ő nem ért egyet az egyezséggel, és megparancsolta neki, hogy a Makkabeust azonnal küldje – bilincsbe verve – Antiochiába. E hír hallatára Nikanor elkedvetlenedett. Nehezére esett az egyezség felbontása, hiszen a másik fél nem követett el semmi igazságtalanságot. De nem tehetett a király akarata ellen. Ezért megvárta a kedvező alkalmat és csellel keresztülvitte a dolgot. A Makkabeus észrevette, hogy ridegebben bánik vele, és a szokásos összejöveteleiken kevésbé udvarias. Látta, hogy ez a barátságtalan magatartás nem jelent jót. Ezért maga köré gyűjtötte jó sok emberét és elrejtőzött Nikanor elől. Az észrevette, hogy ügyesen kijátszotta. Ezért elment a fönséges és szent templomba, épp amikor a papok a szokásos áldozat bemutatásával voltak elfoglalva, és a férfi kiszolgáltatását követelte. Amikor azok esküvel bizonyították, nem tudják, hol van a keresett férfi, kinyújtotta jobbját a templom felé és megesküdött: „Ha nem szolgáltatjátok ki Júdást, bilincsbe verve, Istennek ezt a házát egyenlővé teszem a földdel, az áldozati oltárt lerombolom, és pompás szentélyt emelek itt Dionüszosznak.” Szavai befejeztével visszavonult. A papok az ég felé tárták kezüket, és ahhoz könyörögtek, aki mindig védelmezőjük volt. „Ó, mindenek Ura, neked nincs szükséged semmire, mégis azt akartad, hogy legyen köztünk egy templomod hajlékul. Szentséges Úr, akitől minden szentség származik, őrizd meg örökre tisztán ezt a házat, amelyet nemrég tisztítottunk meg.”
Razisz halála.
Egy bizonyos Raziszt, aki Jeruzsálem vénei közé tartozott, följelentettek Nikanornak. Szerette honfitársait, és nagy tekintélynek örvendett. Jóságáért a zsidók atyjának nevezték. Mert már azelőtt is, a lázadás idején is azon volt, hogy tisztán megőrizze a zsidóságot, testét és életét elszántan kockára tette a zsidóságért. Nikanor most nyíltan ki akarta mutatni a zsidókkal szemben ellenséges érzületét, ezért elküldött több mint ötszáz katonát, hogy fogják el. Mert azt hitte, hogy az elfogatással súlyos csapást mér rájuk. A csapatok már épp meg akarták szállni az erős házat. Erőszakkal betörték a kaput és tüzet hozattak, hogy felgyújtsák az ajtókat. Mivel minden oldalról körülzárták, a kardjába dőlt. Inkább meghalt becsületben, minthogy a gonoszok kezére kerüljön, és nemes érzelmeihez méltatlan bánásmódban részesüljön. Ám a nagy izgalomban nem sikerült neki egészen jól a döfés. Közben a csapat behatolt az ajtókon. Erre gyorsan fölment a falakra és hősiesen a sokaságba vetette magát. Csakhogy ez gyorsan visszahúzódott, keletkezett egy tér, s ide esett. Mivel még mindig élt, haragra gerjedve felállt, jóllehet égő sebeiből patakzott a vér. Aztán a tömegen áthatolva feljutott egy meredek sziklára. Már teljesen elöntötte a vér. De azért kitépte beleit, megragadta mindkét kezével és rádobta a tömegre. Közben kérte az élet és lélek Urát, hogy egy napon adja neki vissza. Így halt meg.
Előző nap Olvasási terv Következő nap
Egyiptom és Izrael: sötétség és világosság.
17 Ítéleteid súlyosak és kifürkészhetetlenek, azért estek tévedésbe a javíthatatlan lelkek. Azt hitték ugyanis az elvetemültek, hogy elnyomhatják a szent népet, de aztán a sötétség fogságában és az éjszaka bilincseiben kellett ténferegniük, bezárva házaikba, számkivetve az örök gondviselés színe elől. Azt hitték, hogy titkos bűneikkel megbújhatnak a feledés sötét leple alatt, de szétszóródtak, iszonyú döbbenet kerítette őket hatalmába, és rémképek ijesztgették őket. Még az őket befogadó zugban sem szabadulhattak a félelemtől, hanem ijesztő zajok zúgtak körülöttük, és félelmetes alakok jelentek meg nekik sötét ábrázattal. Semmiféle tűznek nem volt ereje, hogy világosságot támasszon, és a csillagok lobogó fénye sem tudta ezt az iszonyatos éjjelt megvilágítani. Csak egy magától kigyulladt, ijesztő tűz világított nekik. Amikor ez a jelenség eltűnt, félelmükben rosszabbnak tartották, amit láttak, mint amilyen volt. A bűvészek szemfényvesztése is kudarcot vallott, és csúfosan vizsgáztak a tudományból, amivel kérkedtek. Akik ugyanis fogadkoztak, hogy a beteg lelkekből kiűzik a félelmet és az aggodalmat, maguk is nevetséges félelem betegei lettek. Mert akkor is, amikor semmi rémség nem volt, ami ijeszthette volna őket, ha állat szaladt el mellettük, vagy kígyók sziszegtek, megrémültek és ijedelmükben majdhogy meg nem haltak, és még a levegőbe sem igen akartak nézni, holott azt sehogy sem lehet elkerülni. A gonoszság gyávának bizonyul, és ítéletet mond saját maga fölött. Zaklatja a rossz lelkiismeret, és mindig a legrosszabbat tételezi föl. A félelem ugyanis nem egyéb, mint lemondás a segítségről, amit a megfontolás nyújt. Minél erőtlenebb a szívben (a segítség) várása, annál kínosabbnak érzi az ember, hogy nem ismeri gyötrelme okát. Azokat pedig, akik az alélt, a tehetetlen alvilág mélyéből felszállt éjszakát éppúgy, (mint a többi éjjelt) alvással akarták eltölteni, hol félelmetes kísértetek vették üldözőbe, hol lelkük csüggedése bénította meg hirtelen, és váratlan félelem fogta el őket. Így aztán mindegyik fogollyá lett ott, ahol leroskadt, retesz nélküli börtönbe zárva. Akit meglepett, akár magányos helyen dolgozó földműves volt, akár pásztor vagy napszámos, azt elkerülhetetlen kényszer kerítette hatalmába. Mindannyiukat a sötétségnek egyazon lánca bilincselte meg. Akár szél suhogott, akár kedves madárdal hangzott a sűrű lombú csalitból, akár sebesen iramló víz morajlása hallatszott, akár alágördülő sziklatömbök vad robaja, akár ugrándozó állatok láthatatlan futásának zaja, akár ordító vadállatok bömbölő üvöltése vagy visszhang verődött vissza a hegyek szakadékaiból, minden megfélemlítette és megdermesztette őket. Mert a világ többi része tündöklő fényben ragyogott, és fennakadás nélkül élhetett a munkának. Csak rájuk borult mélységes éjszaka – képe annak a sötétségnek, amely rájuk várt. De a sötétségnél is jobban terhére voltak önmaguknak. 18 Szentjeidnek azonban ragyogó világosság támadt. Mikor azok hallották hangjukat, de alakjukat nem látták, boldognak magasztalták őket, hogy nem gyötrődnek. Hálálkodtak, hogy a bántalmazások ellenére sem ártottak nekik, és bocsánatot kértek az ellenségeskedés miatt. Nekik meg tűzoszlopot adtál vezetőül az ismeretlen úton, ártalom nélküli napot a dicső vándorláshoz. Azok persze megérdemelték, hogy a világosságtól megfosztva a sötétség rabjai legyenek, mivel fogva tartották fiaidat, akik által a törvény el nem múló világosságát kellett kapnia a világnak.
Egyiptom és Izrael: a pusztító.
Mivel elhatározták, hogy a szentek gyermekeit megölik, úgyhogy közülük csak egy kitett gyermek menekült meg, büntetésül rengeteg gyermeküket elvetted tőlük, és mind elveszítetted őket a tengernyi vízben. Atyáink előre hírét vették ennek az éjnek, hogy jól ismerve esküidet, amelyeknek hittek, bátorságban legyenek. Így hát néped várta az igazak megszabadulását és az ellenség vesztét. Amivel ugyanis az ellenséget sújtottad, azzal minket felmagasztaltál, amikor hívtál bennünket. Mert titokban áldoztak a dicső atyák buzgó fiai, és egy szívvel-lélekkel elkötelezték magukat az isteni törvényre, hogy a szentek egyformán osztoznak a közös javakban és a közös veszélyekben, s már előre rázendítettek az atyák énekeire. Az ellenség éktelen kiabálása válaszolt nekik, és közbe-közbevegyült azok jajveszékelése, akik gyermekeiket siratták. Ugyanaz a büntetés sújtott szolgát, urat egyaránt, és a közönséges ember ugyanazt szenvedte, mint a király. Egyazon halálnem által valamennyinek számtalan halottja volt, úgyhogy az élők nem győzték temetni őket, mert legkiválóbb gyermekeik egy csapásra halálukat lelték. Akik a varázslások miatt mindvégig hitetlenek maradtak, most, az elsőszülöttek pusztulásakor mégis elismerték, hogy ez a nép az Isten gyermeke. Mert amikor mély csend borult mindenre, és az éjszaka sietős útja közepén tartott, mindenható szava zord harcos módjára ott termett az égből, királyi trónjáról a pusztulásra szánt föld közepén. Visszavonhatatlan parancsát hordozta éles pallos gyanánt, és ott állva mindent betöltött halállal; a földön járva elérte az eget. Akkor hirtelen szörnyű álomképek rémítették őket, és váratlan félelem tört rájuk. Az egyik itt esett össze félholtan, a másik amott, és tudtul adta, mi halálának az oka. Mert az álmok, amelyek rémítgették őket, ezt előre jelezték, nehogy úgy haljanak meg, hogy ne tudnák, miért szenvednek ily kegyetlenül. Az igazakat is elérte ugyan a halál megpróbáltatása, és rengeteg elveszett a pusztában, de a harag nem tartott sokáig. Mert hamarosan közbelépett előharcos módjára egy feddhetetlen férfiú hivatása fegyverzetével: imával és engesztelő tömjénnel. Szembeszállt a haraggal és véget vetett a csapásnak. Így megmutatta, hogy az ő szolgája volt. Nem testi erővel, nem is a fegyverek hatalmával győzte le a haragot, hanem egy szóval győzte meg a fenyítőt, amelyben az atyáknak tett esküre és szövetségre emlékeztetett. Mert amikor már rakásszámra feküdtek egymáson a halottak, közbelépett, véget vetett a dúlásnak és elzárta útját az élők felé. Mert leomló ruháján ott volt az egész világ ábrázolása, az atyák magasztos neve a négy sor metszett kövön, és fejének díszén a te fönséged. Ezek előtt meghátrált az öldöklő, visszahökkent tőlük, mert a haragnak puszta próbája is elég volt.
Előző nap Olvasási terv Következő nap
Mint a harci pöröly, a kard és a hegyes nyíl, olyan, aki más ellen hamis vallomást tesz. Mint az odvas fog, és mint a roskatag láb, annyit ér a hűtlen, amikor bajban vagy. Mint aki hideg napon leveti ruháját, mint amikor a sebre ecetet öntenek, olyan, aki összetört szív előtt nótázik.
Előző nap Olvasási terv Következő nap