NIKÁNOR HADJÁRATA: 14,1-15,36
Alkímosz főpap áskálódása 14 1Három esztendő elmúltával aztán Júdás és a társai arról értesültek, hogy Demetriosz, Szeleukosz fia hatalmas sereggel és hajóhaddal befutott Tripolisz kikötőjébe, megszállta a kedvező helyeket, és elfoglalta az országot Antióchosztól meg hadvezérétől, Líziásztól. Egy bizonyos Alkímosz pedig, aki egyszer már főpap volt, de a pogányokkal való keveredés idején önként beszennyezte magát, mivel úgy látta, hogy másképpen nem tud érvényesülni és hozzáférkőzni az oltárhoz, a százötvenedik esztendőben Demetriosz elé járult. Vitt neki aranykoszorút, pálmalevelet és olajágakat, amelyek úgy néztek ki, mintha a templomból lennének. Aznap azonban még csendben maradt. De jó alkalom nyílt esztelensége számára akkor, amikor Demetriosz meghívta a tanácsba és megkérdezte tőle, milyen dolgokkal és tervekkel foglalkoznak a zsidók. 6Erre ő így felelt: »Azok, akiket a zsidók haszidoknak hívnak, és akiknek Makkabeus Júdás a vezérük, háborúra uszítanak, lázadásokat szítanak, és nem engedik, hogy az ország nyugalomban maradjon. Engem is csalárdul megfosztottak atyáim méltóságától – a főpapságról beszélek –, és azért jöttem ide, hogy elsősorban hűségesen szolgáljam a királyt, másodsorban pedig gondoskodjam polgártársaimról is. Egész népünk ugyanis nem csekély mértékben szenved az ő elvetemültségük miatt. Kérlek azért, királyom, érdeklődj közelebbről az egyes dolgok iránt, és mindenfelé annyira ismeretes emberiességeddel tedd magadévá az országnak és a népnek az ügyét. Amíg ugyanis életben van Júdás, addig lehetetlen, hogy békességben legyen az ország.«E beszéd végeztével a többi barátja, akik Júdás ellenségei voltak, még jobban felizgatták Demetrioszt. Erre az legott elküldte Nikánort, az elefántok felügyelőjét vezérnek Júdeába azzal a paranccsal, hogy Júdást fogja el, a társait pedig szórja szét, és tegye meg Alkímoszt a fölséges templom főpapjává. Erre azok a pogányok, akik elmenekültek Júdás elől Júdeából, csapatostul csatlakoztak Nikánorhoz, abban a reményben, hogy a zsidók nyomorgatása és veresége nekik javukra fog szolgálni.
Nikánor és Júdás barátsága 15Mikor a zsidóknak hírül vitték Nikánor közeledtét és a pogányok egybesereglését, port szórtak fejükre és Ahhoz könyörögtek, aki arra választotta ki népét, hogy örökre megtartsa, és nyilvánvaló jelekkel megoltalmazza osztályrészét. A vezér parancsára aztán tüstént felkerekedtek és Desszau váránál találkoztak. Simon, Júdás testvére Nikánorral került szembe, de az ellenség hirtelen csöndességétől megrettenve kitért előle.
Nikánor ennek ellenére sem merte véres ütközetben kierőszakolni a döntést, mert hallott Júdás társainak bátorságáról és arról a hősiességről, amelyet a hazáért vívott harcokban tanúsítottak. Ezért előre küldte Pozidónioszt, Teodotoszt és Matatiást, hogy békejobbot nyújtsanak és kapjanak. Miután sokáig tanácskoztak erről, és a vezér a sereggel is közölte a dolgot, mindnyájan egyhangúlag úgy határoztak, hogy bele kell egyezni a békekötésbe. Kijelöltek tehát egy napot, hogy azon titkos tárgyalást folytassanak egymással. Erre széket hoztak mindegyiküknek és felállították nekik. Júdás közben kiadta a parancsot, hogy alkalmas helyeken fegyveresek legyenek készenlétben, arra az esetre, ha az ellenség részéről valami hirtelen baj fenyegetne. A tárgyalás azonban zavartalanul folyt le. Majd Jeruzsálemben időzött Nikánor, de semmi igaztalan dolgot sem cselekedett, sőt elbocsátotta az összegyűjtött csapatokat is. Júdást mindenkor szívből kedvelte. Jóindulattal volt a férfi iránt, és azt tanácsolta neki, hogy vegyen feleséget és nemzzen fiúkat. Ő meg is házasodott, békében élt, és jó viszonyban voltak egymással.
Júdás és Nikánor szembefordul egymással 26Mikor Alkímosz az ő kölcsönös barátságukról és szövetségükről értesült, elment Demetrioszhoz, és ezt jelentette: Nikánor az ellenséghez húz, mert az ország ellen fondorkodó Júdást jelölte ki utódjának. A király erre haragra lobbant, és a gonosz rágalmaktól indíttatva írt Nikánornak és kijelentette, hogy nagyon neheztel a barátságos szerződés miatt; ezért elrendeli, hogy Makkabeust bilincsbe verve küldje azonnal Antióchiába. Mikor ezt Nikánor megtudta, nagyon zavarba jött, mert nehezére esett érvénytelennek nyilvánítania a megállapodást, hiszen az az ember semmiféle jogtalanságot nem követett el ellene. Mivel azonban a királlyal szembeszállni nem lehetett, kereste az alkalmat, hogy végrehajtsa a parancsot. Makkabeusnak azonban feltűnt, hogy Nikánor nyersebben bánik vele, és megszokott találkozásaik alkalmával merevebb a viselkedése vele szemben. Ebből megértette, hogy nem jelent jót számára ez a barátságtalanság. Ezért maga mellé vett néhányat övéi közül és elrejtőzött Nikánor elől. Mikor ez rájött, hogy az a férfi bátran túltett az eszén, elment a legdicsőbb és legszentebb templomhoz, és a papoknak, akik éppen a szokásos áldozatot mutatták be, kiadta a parancsot: adják ki neki azt a férfit. Amikor azok esküvel erősítették, hogy nem tudják, hol van, akit keres, kiterjesztette kezét a templom felé, megesküdött és mondta: »Ha ki nem adjátok nekem Júdást bilincsbe verve, a földdel teszem egyenlővé Istennek ezt a szentélyét, tövéből kiásom az oltárt, és Bakhusz atyának szentelem ezt a szent helyet.« Ezeket mondta és eltávozott. A papok erre az ég felé terjesztették kezüket. Ahhoz kiáltottak, aki mindig oltalmazója volt nemzetüknek és így szóltak: »Mindeneknek Ura, aki semmiben sem szűkölködsz! Te azt akartad, hogy lakóhelyül templomod legyen körünkben. Nos tehát, te Szent, aki minden szentség Ura vagy, őrizd meg örökké szeplőtelenül ezt a hajlékot, amit csak tegnap tisztítottunk meg!«
Radzisz halála 37Közben feljelentettek Nikánornál egy bizonyos Radzisz nevű férfit Jeruzsálem vénei közül, aki szerette a várost és jó hírnévnek örvendett. Nemesszívűségéért a zsidók atyjának nevezték. Már hosszú idő óta eltökélt szándékkal ragaszkodott a zsidó szokásokhoz, és testestől-lelkestől híve maradt az állhatatos kitartásnak. Mivel pedig Nikánor ki akarta mutatni gyűlöletét a zsidókkal szemben, ötszáz katonát küldött, hogy fogják el őt. Azt gondolta ugyanis, hogy nagy csapást mér a zsidókra, ha őt kelepcébe csalja. Amikor aztán felkészült a csapat, hogy megrohanja a házát, bezúzza a kaput és tüzet vigyen oda, s már majdnem elfogták, ő a kardjába dőlt. Nemeslelkűségében ugyanis inkább meg akart halni, mint gonosztevők kezére kerülni és származásához méltatlan bánásmódban részesülni. Mivel azonban sietségében eltévesztette a döfést, a csapat pedig már benyomult az ajtókon, merészen a falra rohant és férfiasan levetette magát a csapat közé. Ezek hirtelen utat engedtek zuhanásának, s ő nyakszirtjére esett. Még mindig volt azonban benne élet. Hirtelen talpra ugrott, és bár erősen patakzott a vére, nagyon súlyos sebeiben átfutott a tömegen s már-már elvérezve, egy kiugró sziklára állt, kitépte beleit, és azokat mindkét kezével a tömeg közé hajította. Közben pedig arra kérte az élet és a lélek Urát, hogy ezeket majd adja újra vissza neki. Így fejezte be az életét.
Jegyzetek
14,1 Vö. 1 Makk 7,1-26.
14,6 Haszidok: jámbor, törvénytisztelő csoport a zsidóságban (a farizeusok elődei).
14,15 Vö. 1 Makk 7,27-29.
14,26 Vö. 1 Makk 7,30-38.
14,37 Az öngyilkosságról ritkán esik szó a Bibliában (vö. 1 Sám 31,4). Ez a szöveg nem igazolja erkölcsileg az öngyilkosságot, Radzisz eltökéltségét azonban értékeli és dicséri.
1 Mivel kifürkészhetetlenek a te ítéleteid, Uram,
és kimondhatatlanok igéid,
azért estek tévedésbe a bárdolatlan lelkek.
Amíg ugyanis azt hitték a gonoszok,
hogy elnyomhatják a szent népet,
a sötétség és a hosszú éjjel bilincsei megkötözték őket,
úgyhogy tető alá zárva,
s az örök gondviseléstől számkivetve feküdtek.
Amíg azt hitték, hogy titkos bűneik mellett,
a feledés sötét leple alatt rejtve lehetnek,
elszéledtek, iszonyúan megdöbbentek,
és szörnyű ámulatukban megzavarodtak.
Még az őket befogadó zugban sem szabadultak a félelemtől,
mert rettenetes zaj háborgatta őket,
komor alakok jelentek meg előttük
és félemlítették meg őket.
Semmiféle tűznek sem volt számukra elegendő világító ereje,
de a csillagok lobogó fénye sem tudta e komor éjjelt beragyogni.
De hirtelen kigyúlt félelmes lángok jelentek meg nekik,
és a soha nem látott jelenségtől megriadva,
a látottakat a valónál rosszabbnak gondolták.
A bűvészek szemfényvesztése is kudarcot vallott,
és csúfosan végződött a bölcsességgel való kérkedés próbája.
Akik ugyanis fogadkoztak,
hogy kiűznek a beteg lélekből félelmet, nyugtalanságot,
maguk is nevetséges aggódás betegei lettek,
mert akkor is, amikor nem ijesztette őket semmi rémség,
ha mellettük állatok szaladtak vagy kígyók sziszegtek,
megborzadtak, és remegve majdhogy ki nem múltak.
Még a levegőbe sem mertek tekinteni,
holott azt sehogysem lehet elkerülni.
Mivel ugyanis a gonoszság gyáva,
tanúsítja azt is, hogy elítélik,
és kegyetlen dolgokat vár mindig
a zaklatott lelkiismeret.
A félelem ugyanis nem egyéb,
mint a segítség gondolatának feladása.
Minél gyengébb tehát belül a remény,
annál kínosabbnak érzik
a bizonytalanságot a csapás forrása felől.
Azokat pedig, akik az alélt éjjelen,
amely az alvilág mélységes fenekéről jött elő,
egyazon álomba merülten feküdtek,
hol rémes kísértetek űzték,
hol pedig a lélek kábultságában ernyedtek,
mert hirtelen, váratlan félelem jött rájuk.
Így aztán, ha valaki leroskadt közülük,
fogollyá lett, vasbilincs nélkül is börtönbe zárva.
Akit meglepett, akár földműves volt,
akár pásztor vagy mezei munkás,
el nem kerülhető kényszerbe jutott,
mert mindannyiukat egyazon sötétség bilincsei fogták.
Akár suhogó szél volt az,
akár sűrű lombú csalitból hangzott szépcsengésű madárszó,
akár sebesen iramló víznek moraja,
akár aláhulló sziklák hatalmas robaja,
akár ugrándozó állatok láthatatlan futása,
vagy ordító vadállatok üvöltése,
akár pedig a magas hegyekről verődő visszhang:
mind megfélemlítette s megdermesztette őket.
Mert az egész földkerekség tündöklő fényben úszott,
és fennakadás nélkül élhetett a munkának,
csak őrájuk borult a terhes éjjel,
a rájuk váró sötétség képe.
De a sötétségnél is inkább terhükre voltak önmaguknak.
1 Szentjeid ellenben a legtisztább fényt élvezték.
Hallották ugyan azok hangját, de nem látták alakjukat,
és magasztaltak Téged, mert nem szenvedték ugyanazt.
Akik azelőtt kárt vallottak, hálálkodtak, hogy nem szenvednek,
és hogy különbség legyen, még ajándékot is kértek.
Ezért tűzoszlop volt vezetőjük az ismeretlen úton,
és ártalom nélküli napot adtál nekik a dicső vándorláshoz.
Amazok viszont megérdemelték,
hogy világosságtól megfosztva a sötétség börtönét szenvedjék,
mert elzárva tartották gyermekeidet,
akik által a törvény el nem múló
világosságát kellett vennie a világnak.
5 Mivel elhatározták magukban,
hogy megölik az igazak gyermekeit
– akik közül egy kitett gyermek megmenekült –
gyermekek nagy számát vetted el tőlük büntetésül,
és elveszítetted mindnyájukat egyaránt a tengernyi vízben.
Előre hírét vették atyáink ennek az éjnek,
hogy jól ismerve az esküvéseket,
amelyekben hittek, bátrak legyenek.
Így bizalommal várta néped
az igazak szabadulását és az istentelenek vesztét.
Amivel ugyanis az ellenséget sújtottad,
azzal minket, akiket hívtál, felmagasztaltál.
Mert titokban áldoztak jámbor atyák igaz gyermekei,
s egy lélekkel vállalták az igazságos törvényt,
hogy jóban és bajban egyaránt osztoznak az igazak,
és felhangzottak tőlük az atyák énekei.
Az ellenségek azonban éktelen kiáltással feleltek,
és szerte hangzott azok jajszava, akik siratták gyermekeiket.
Ugyanaz a büntetés sújtott szolgát, urat egyaránt,
s az alattvaló ugyanazt szenvedte, mint a király.
Egyazon halálnem által valamennyinek
számtalan volt a halottja;
az élők nem győztek temetni,
mert legféltettebb magzataik
egycsapásra halálukat lelték.
Mert akik varázslások miatt mindvégig hitetlenek maradtak,
az elsőszülöttek vesztekor végre
mégis elismerték, hogy ők Isten népe.
Mert mialatt mély csend borult mindenre,
s az éjjel sietős útja közepén tartott,
mindenható igéd az égből, királyi trónodról,
ott termett a pusztulásra szánt föld közepén
mint egy zord harcos.
Vissza nem vonható parancsodat hordozta éles pallos gyanánt,
ott állt és betöltött mindent halállal,
az eget érte, miközben a földön állt.
Akkor hirtelen gonosz álomképek háborgatták,
és váratlan félelem szállta meg őket,
az egyik itt esett össze félholtan, a másik amott,
és tudtul adta halála okát, amely miatt vesznie kellett.
Mert az őket háborító álmok ezt előre jelezték,
hogy meg ne haljanak anélkül, hogy tudnák,
miért kellett kegyetlenül szenvedniük.
20 Az igazakat is illette ugyan a halál megpróbáltatása,
és sokakat ért romlás a pusztában,
de nem tartott soká haragod,
mert feddhetetlen férfi sietve közbenjárt a népért;
elővette szolgálata pajzsát:
imával kérlelt és engesztelő tömjénnel,
szembeszállt a haraggal, véget vetett a csapásnak,
és megmutatta, hogy ő a te szolgád!
Legyőzte a zavargást; nem testi erővel, sem fegyver hatalmával,
hanem szavával győzte meg a fenyítőt:
hivatkozott az atyáknak tett eskükre és a szövetségekre.
Mert amikor már halomra hullottak a halottak,
közbelépett és véget vetett a haragnak,
s útját szegte annak az élők előtt.
24 Leomló ruháján rajta volt az egész világ,
a négy sor kőbe az atyák dicsősége volt metszve,
és fejdíszébe fönséged volt belevésve.
Meghátrált ezek elől az öldöklő, visszahökkent tőlük,
mert haragodból a puszta próba is elég volt.
Jegyzetek
17,1 A bűn kihat az ember egész életére. A lelkiismeret állandó furdalásai bizonytalanná teszik és rettegéssel töltik el. Ezt az állapotot jelképezi a sötétség csapása. Az egyetlen kivezető út az Istenbe vetett bizalom.
18,1 Izraelt beragyogja Isten fényessége, mely az úttalan pusztában is irányt mutat. Ezért Izrael lemondhat a földi bosszúról. Hivatása a törvény világosságát elvinni a nemzeteknek (vö. Iz 2,3).
18,5 Mivel az egyiptomiak meg akarták akadályozni, hogy Izrael, Isten elsőszülött gyermeke, szabadon szolgálhasson Neki, ezért kettős büntetésben részesültek: elsőszülötteik meghaltak, hadseregük pedig a tengerbe veszett.
18,20 Isten másképp bünteti a szolgáit, mint az ellenségeit.
18,24 Vö. Kiv 28,6-30. Áron nyakékén a 12 törzs neve volt bevésve, fejdíszén pedig ez a felirat állt: Az Úr Szentje.
Dárda, kard és hegyes nyíl:
ilyen az az ember, aki társa ellen hamisan tanúskodik.
Odvas fog és roskadó láb:
ilyen a hűtlen a szükség idején.
20 Mint aki elveszíti palástját hideg napon,
s mint az ecet a sziksóra,
ilyen az, aki rosszkedvű előtt nótázik.
Mint a moly a ruhának, s a féreg a fának
úgy árt a bánat az ember szívének.
Jegyzetek
25,20 A vers második fele hiányzik a héber szövegből, ám minden valószínűség szerint eredeti.