41
Nézd, csalatkozol reménységedben, puszta tekintete legyőzi az embert.
Hogyha fölébresztik, dühroham fogja el. Ki volna képes ellenállni neki?
Ki maradt épségben, ha vele szembeszállt? A kerek ég alatt nincs egyetlen egy sem.
Nem hallgathatok el semmit tagjairól, sem az erejéről, sem szép alkatáról.
Ki merné felnyitni felső ruházatát, és ki hatolhat be kettős páncéljába?
Torkának kapuit vajon ki nyitja ki? Fogazata körül rémület tanyázik.
Háta pikkelyeket visel barázdásan, mik le vannak zárva kovakő pecséttel.
Egyik a másikhoz hozzáilleszkedik, még a levegő sem hatol át közöttük.
Szorosan záródik az egyik a másikhoz, összekapcsolódnak, s el nem választhatók.
Tüsszentése nyomán világosság ragyog, szeme olyan, mint a hajnal szempillája.
A torkából meg fáklyák törnek elő, s mint a tűz szikrái szállnak, a magasba.
Az orrlyukaiból füst gomolyog elő, mint a fazékból, amely forr és buzog.
A parázs lángra lobban, hogyha rálehel, a torkából meg tűzcsóva tör elő.
Nyakszirtjén az erő vett lakást magának, előtte meg a rémület jár. Ha föltápászkodik, a habok is félnek, a tenger hullámai távolabb húzódnak.
Szilárdan áll rajta rétegezett húsa, mozdulatlan, mintha ráöntötték volna.
Mintha kőből volna, oly kemény a szíve, kemény, mint amilyen az alsó malomkő.
Aki találkozik vele, hiába ránt kardot, nem használ a lándzsa, s a kopja és a nyíl sem.
Annyiba veszi a vasat, mint a szalmát, az ércet nem nézi többre pudvás fánál.
A nyíl nem tudja megfutamítani, a rázúdított kövek pozdorjává törnek.
Csak egy szalmaszálnak nézi a buzogányt, nevet a dárdán is, amely felé süvít.
Lehetnek alatta éles cserepek is. Felszántja az iszapot, akár a borona.
Forrásba hozza a mélyet, mint egy üstöt, festékesfazék lesz körötte a tenger.
Mögötte fényesen világlik az útja, ősz ember hajának gondolnád a tengert.
Nincs hozzá fogható a földkerekségen, arra termett, hogy sohase féljen.
Mindent, ami magas, megvetéssel néz le, mert a büszke állatoknak ő a királyuk.