Kis türelmet
A hét testvér vértanúsága.
7 Történt, hogy hét testvért is elfogtak, anyjukkal együtt. A király arra akarta őket kényszeríteni, hogy egyenek a (törvény tiltotta) sertéshúsból, ezért korbáccsal és szíjjal verték őket. Az egyikük, aki a többiek nevében is beszélt, ezt mondta: „Mit akarsz tőlünk kérdezni vagy megtudni? Mert készen vagyunk rá, hogy inkább meghaljunk, semmint atyáink törvényeit áthágjuk.” Erre a király haragra gerjedt és megparancsolta, hogy a serpenyőket és az üstöket tegyék a tűzre. Alighogy áttüzesedtek, nyomban megparancsolta, hogy annak, aki a többiek nevében is beszélt, tépjék ki a nyelvét, aztán nyúzzák le a fejéről a bőrt, és a kezét-lábát is vágják le. A többieknek és anyjának végig kellett nézniük. Amikor már egészen megcsonkították, megparancsolta, hogy még elevenen tegyék fel a tűzre, és süssék meg a serpenyőben. Míg a serpenyőből egyre áradt a füst, kölcsönösen biztatták egymást az anyjukkal, hogy hősiesen haljanak meg. Így beszéltek: „Isten, az Úr látja, és minden bizonnyal megkönyörül rajtunk, ahogy Mózes világosan megmondta énekében, amelyben ezekkel a szavakkal buzdít: Szolgáin megkönyörül.” Amikor az első ilyen módon meghalt, a másodikat vezették oda, hogy megkínozzák. Hajastul letépték a fejéről a bőrt, aztán megkérdezték tőle: „Hajlandó vagy enni, még mielőtt ízenként szétszednénk a tested?” De ő atyái nyelvén azt felelte: „Nem!” Ezért sorra el kellett szenvednie ugyanazokat a kínokat. Amikor már a végét járta, felkiáltott: „Te gonosztevő! Földi életünket elveheted, de a Mindenség Királya föltámaszt minket az örök életre, mert az ő törvényeiért halunk meg.” Utána a harmadikat kínozták meg. Amikor a nyelvét követelték, készségesen kinyújtotta, és a kezét is bátran odatartotta. Hősiesen mondta: „Az ég adta, de törvényeiért kevésbe veszem. Remélem, újra visszakapom tőle.” Még a király környezete is elámult az ifjú bátorságán, aki a kínokat ennyire semmibe vette. Miután meghalt, ugyanilyen kínzásoknak vetették alá a negyediket is. Amikor már-már halálán volt, így szólt: „Vigasztaló nekünk emberkéz által veszni el, ha belekapaszkodhatunk abba az Isten adta reménységbe, hogy föltámaszt minket. Ám a te számodra nincs feltámadás az életre.” Azon nyomban elővezették az ötödiket, és megkínozták. De az rászegezte tekintetét a (királyra), és azt mondta: „Bár magad is halandó vagy, hatalmadban van az emberekkel kényed-kedved szerint bánni. De ne hidd, hogy Isten elhagyta népünket. Várj csak, majd megtapasztalod hatalmas erejét, mert megbüntet téged is, utódaidat is.” Utána a hatodikat vezették elő. Amikor közeledett a halála, azt mondta: „Ne ámítsd magad hiú módon! Mert magunk miatt szenvedtünk, hisz vétkeztünk a mi Istenünk ellen. Amiatt ér minket ennyi szörnyűség. De ne hidd, hogy büntetlen maradsz, hisz arra vetemedtél, hogy az Isten ellen tusakodj.” Csodálnivaló, és örök emlékezetre méltó az anya, aki végignézte, mint halt meg mind a hét fia egyetlen napon. Erős lélekkel viselte, bízva az Úrban. Mindegyiküket buzdította, atyáik nyelvén, nemes érzelmekkel eltelve. Asszonyi érveit férfiúi bátorsággal toldotta meg. Ezt mondta nekik: „Nem tudom, hogyan öltöttetek testet méhemben. Nem én ajándékoztam nektek a lelket és az életet, nem én fűztem össze elemeiteket csodálatos módon, hanem a mindenség Teremtője, aki az emberiséget alkotta és létet adott mindennek. Ha most törvényeiért semmibe veszitek, irgalmában visszaadja nektek a lelket és az életet.” Antiochusz azt hitte, hogy megveti, és arra gyanakodott, hogy szidalmazza. Ezért a még életben levő legfiatalabbat nemcsak szavakkal igyekezett rábeszélni, hanem esküvel is biztosította, hogy ha eltér atyái törvényeitől, gazdaggá és boldoggá teszi; barátjává fogadja, felruházza magas tisztségekkel. De az ifjú semmiképp nem vetett rá ügyet. Erre a király odahívatta az anyát és rábeszélte, tanácsaival mentse meg fiát. Csak hosszú rábeszélésre vállalkozott rá, hogy meggyőzi fiát. De odahajolt hozzá, kigúnyolta a zsarnokot, és atyái nyelvén így beszélt: „Gyermekem, légy könyörülettel irántam! Kilenc hónapig hordoztalak méhemben, három esztendeig dajkáltalak és egész mostanáig neveltelek (és tápláltalak). Gyermekem, kérlek, tekints az égre, és nézz a földre és mindarra, ami rajta van! Gondold meg, hogy Isten semmiből teremtette és az emberi nem is ugyanígy keletkezett. Ne félj ettől a hóhértól, légy méltó bátyáidhoz! Vállald a halált, hogy a könyörület napján majd bátyáiddal együtt visszakapjalak.” Alighogy befejezte szavait, az ifjú megkérdezte: „Mire vártok? Nem a király parancsának engedelmeskedem, hanem a törvényre hallgatok, amelyet Mózes adott atyáinknak. De te, aki annyi szörnyűséget kiagyaltál a zsidók ellen, te nem menekülsz meg Isten kezétől. Mi bűneink miatt szenvedünk. Ám ha haragszik is ránk egy kis ideig fenyítésül és büntetésképpen az élő Isten, egyszer újra megkönyörül majd szolgáin. De te, istentelen, te ne bízd el magad gőgödben, s ne táplálj hiú reményeket, amikor kezet emelsz az ég szolgáira, mert nem kerülöd el a mindenható és mindent látó Isten ítéletét. Amikor testvéreink elviselték a rövid ideig tartó szenvedést, a mulandó élet ellenében elnyerték Isten szövetségének ígéretét. Te azonban megkapod Isten ítéletekor gőgöd méltó büntetését. Mint bátyáim, én is odaadom testemet és életemet atyáink törvényeiért, és az Istenhez folyamodom, könyörüljön meg hamarosan népünkön, neked meg kínok és gyötrelmek árán adja tudtodra, hogy csak ő az Isten. A Mindenható haragja pedig, amely méltán gerjedt föl egész népünk ellen, érjen véget rajtam és bátyáimon.” A király eszeveszett haragra gerjedt. Még kegyetlenebbül bánt vele, mint a többiekkel, mert a gúnyos szavak mélyen sértették. Tehát ez is meghalt ártatlanul, minden reményét az Úrba vetve. A fiúk után utolsóként az anyjuk is meghalt. De ezzel legyen elég az áldozati lakomából és a kegyetlen kínzásokból.
5. A ZSIDÓSÁG GYŐZELME. A TEMPLOM MEGTISZTÍTÁSA
Júdás, a Makkabeus föllépése.
8 Közben Júdás, a Makkabeus és emberei mellékutakon belopóztak a helységekbe, összehívták a rokonokat, egybegyűjtötték a hűséges zsidókat. Így mintegy nyolcezer férfit szedtek össze. Aztán az Úrhoz könyörögtek, tekintsen le mindenfelől szorongatott népére, és könyörüljön a templomon is, amelyet az istentelen emberek meggyaláztak. Legyen részvéttel a város iránt, amelyet leromboltak és nemsokára egyenlővé tesznek a földdel. Hallja meg a hozzá kiáltó vér szavát. Emlékezzék az ártatlan gyermekek igazságtalan meggyilkolására, nevének káromlására. Mihelyt a Makkabeus sereget gyűjtött, a pogány népek nem voltak többé képesek ellenállni neki, mert az Úr haragja irgalomra változott. Váratlanul megtámadta a városokat és a falvakat, és fölgyújtotta őket. Kedvező fekvésű helyekre vonult, és súlyos veszteségeket okozott az ellenségnek. Többnyire az éjszakát választotta ilyen rajtaütésekre. Így mindenfelé elterjedt bátorságának híre.
Az első hőstettek.
Amikor Fülöp látta, hogy ez a hős rövid idő alatt eredményeket ér el, és vállalkozásait egyre több szerencse kíséri, írt Cöle-Szíria és Fönícia helytartójának, Ptolemeusznak, hogy támogassa a király ügyét. Ez nyomban elküldte egyik legfőbb bizalmasát, Patroklosz fiát, Nikanort, egy nem kevesebb mint húszezer, különféle országból toborzott férfiból álló seregnek az élén azzal a megbízatással, hogy irtsa ki Júdea egész népét. A tapasztalt harcost, Gorgiászt adta mellé hadvezérnek. Nikanor azt tervezte, hogy azt a 2000 talentum adót, amellyel a király a rómaiaknak tartozott, úgy teremti majd elő, hogy eladja a zsidó foglyokat. Haladéktalanul üzent a tengerparti városoknak, és felszólította őket, vásároljanak zsidó rabszolgákat. Kilencvenet ígért nekik egy talentumért. Nem sejtette a büntetést, amelyet a Mindenható nemsokára kiró rá. Júdás hírét vette Nikanor felvonulásának. Amikor a sereg közeledtét közölte az övéivel, azok, akik nem voltak elég szilárdak, továbbá, akik nem bíztak Isten igazságosságában, szétszéledtek. A többiek azonban eladták, amijük még volt, és az Úrhoz folyamodtak, szabadítsa meg őket, hisz az istentelen Nikanor máris eladta őket, mielőtt még az ütközetre sor került volna. Ha értük nem is teszi meg, tegye meg az atyáikkal kötött szövetségre és arra a fönséges és magasztos névre való tekintettel, amelyet viselnek. A Makkabeus maga köré gyűjtötte embereit – összesen hatezren voltak –, és bátorította őket, ne féljenek ellenségeiktől, és ne rettegjenek a pogányok még oly hatalmas sokaságától sem, mert igazságtalanul támadják őket. Harcoljanak bátran, és mindig tartsák szem előtt a szent hely ellen elkövetett gyalázatot és erőszakot, a meggyalázott város leigázását, valamint a hagyományok felforgatását. Azt mondta: „Azok fegyvereikben és esztelen vállalkozásaikban bizakodnak, mi azonban a Mindenható Istenben, aki ellenségeinket, sőt az egész világot is egyetlen szempillantás alatt elpusztíthatja.” Emlékeztette őket arra, hogyan segített őseik idejében, s mint veszett oda a Szancherib száznyolcvanötezer embere, továbbá a galaták ellen Babilóniában vívott csatára, ahol mindössze nyolcezer zsidó szállt harcba és négyezer macedóniai. Jóllehet a macedóniaiakat erősen szorongatták, a nyolcezer (zsidó) az ég segítségével százhúszezer férfit megsemmisített, és gazdag zsákmányra tett szert. Így bátorságot öntött beléjük, úgyhogy készen voltak rá, hogy a törvényekért és a hazáért meghaljanak. (Aztán négy csapatra osztotta seregét.) A csapatok élére testvéreit, Simont, Jánost és Jonatánt állította; ezerötszáz férfit rendelt mindegyikük alá. Eleazárt megbízta, olvassa fel a szent könyvet. Aztán kiadta a jelszót: „Isten segítségével!” Maga az első csapatot vezette, és Nikanorra támadt. Mivel a Mindenható mellettük volt a küzdelemben, több mint kilencezret lekaszaboltak az ellenségből, és Nikanor seregének nagyobb részét megsebesítették, megcsonkították és menekülésre kényszerítették. Azoknak, akik el akarták őket adni, zsákmányul ejtették a pénzüket. Egy darabig üldözték őket, aztán visszafordultak, mert kevés volt az idő. Ugyanis épp szombat előtti nap volt, így az üldözést nem folytathatták. Összeszedték az ellenség fegyvereit, és magukkal vitték a zsákmányt. Aztán megünnepelték a szombatot. Hangosan dicsőítették és magasztalták az Urat, aki egészen addig a napig velük volt, és így jelét adta irántuk való irgalmának. A szombat elmúltával részt adtak a sebesülteknek, az özvegyeknek és az árváknak a zsákmányból. A maradékot pedig szétosztották maguk és gyermekeik között. Amikor ezt elvégezték, közösen imádkoztak, és arra kérték az irgalmas Urat, engesztelődjék ki teljesen szolgáival.
Timóteus és Bakchidesz vereséget szenved.
Megvívtak Timóteus és Bakchidesz embereivel is. Több mint húszezret megöltek közülük, és erős várakat kerítettek hatalmukba. A gazdag zsákmányt egyenlő arányban osztották szét maguk, továbbá az áldozatok, valamint az özvegyek, az árvák és az öregek között. A fegyvereiket gondosan összeszedték és megfelelő helyen elraktározták, a többi zsákmányt meg magukkal vitték Jeruzsálembe. Timóteus környezetéből az őrség vezetőjét is megölték, ezt az elvetemült embert, aki annyi bajt hozott a zsidókra. Otthon meg a győzelmi ünnepen elégették azokat az embereket, akik a szent kapukat felgyújtották, majd Kalliszthenésszel egy kis házba menekültek. Így elnyerték istentelenségük méltó bérét. A fő-fő gonosztevőt, Nikanort, aki ezer kereskedőt összecsődített, hogy vegyék meg a zsidókat, azok az emberek, akiket oly kevésbe vett, az Úr segítségével megalázták. Kénytelen volt levetni pompás öltözékét, és mint valami szökött rabszolga, egyedül menekült – végig az országon – Antiochiába, serege pusztulásán mélyen megrendülve. Arra vállalkozott, hogy a Jeruzsálemben ejtendő foglyok árából kifizeti az adót a rómaiaknak, s most kénytelen volt bevallani, hogy a zsidóknak a harcban volt egy védelmezőjük, s hogy a zsidók azért voltak sebezhetetlenek, mert annak törvényeit megtartották.
Antiochusz Epifanész betegsége.
9 Abban az időben Antiochusz szégyenszemre kénytelen volt a Perzsiához tartozó részekről visszavonulni. Behatolt ugyanis Perzepolisz városába, és megkísérelte, hogy kirabolja a templomot és elfoglalja a várost. Emiatt fellázadt a nép, és fegyvert fogott, s le is győzte. A vidék lakói menekülésre kényszerítették Antiochuszt, úgyhogy kénytelen volt szégyenletes módon visszavonulni. Ekbatana felé tartva, az úton értesült Nikanor és Timóteus csapatainak vereségéről. Nagy haragra gerjedt, és a zsidókon akarta megbosszulni a gyalázatot, amit azok az emberek okoztak, akik menekülésre kényszerítették. Ezért megparancsolta kocsija hajtójának, hogy megállás nélkül hajtson, s (mielőbb) érjen célba, pedig már fenyegette Isten igazságos ítélete. Gőgjében azt mondta: „Jeruzsálemet a zsidók temetőjévé teszem, mihelyt odaérek.” De a mindent látó Úr, Izrael Istene megverte egy gyógyíthatatlan és láthatatlan betegséggel. Alig ejtette ki e szavakat, nyomban elviselhetetlen fájdalmat érzett a beleiben és szörnyű belső kínokat. Ez igazság szerint történt így, hisz annyi keserves gyötrelmet okozott másoknak. Mindazonáltal semmiképp nem akart szakítani gőgjével. Ellenkezőleg, a kevélység teljesen hatalmába kerítette, és haragjában tüzet okádott a zsidókra. Megparancsolta, hogy hajtsanak gyorsabban. De kiesett a robogó kocsiból, és oly szerencsétlenül esett, hogy testének minden tagja kificamodott. Aki mérhetetlen gőgjében előbb azt vélte, hogy parancsolhat a tenger hullámainak, s meg tudja mérni mércével a magas hegyeket, most ott feküdt a földön és óvatosan kellett vinni – az isteni hatalom nyilvánvaló bizonyítékaként. Sőt, férgek nyüzsögtek az istentelen szemében, és még életében darabokban szakadt le róla a hús, szörnyű kínok közepette. Rothadása szagától az egész tábor undorodott. A mellett az ember mellett, aki nem sokkal előbb még a csillagokat akarta elérni, nem tudott senki megmaradni rettenetes szaga miatt. Teljesen megtörve végre alábbhagyott gőgje, és belátta, hogy Isten büntetéséből fájdalmai percről percre fokozódnak. Amikor már maga sem bírta elviselni a saját szagát, azt mondta: „Méltányos, hogy az Istennek alávessük magunkat, és az egyszerű halandó ne gondolja magát vele egyenlőnek.” De ennek az elvetemült embernek az imája hiába szállt az Úrhoz, az nem könyörült rajta. A szent városnak, ahová azzal indult, hogy egyenlővé teszi a földdel és temetőt csinál belőle, szabadságot ígért. A zsidókat egy sorba akarta venni az athéniekkel, pedig nemrég még az eltemetésre sem tartotta őket érdemesnek, és gyermekeikkel oda akarta őket vetni a ragadozó madaraknak vagy a vadállatoknak prédául. Megfogadta továbbá, hogy a szent templomot, amelyet nemrég még ki akart fosztani, ékessé teszi, a szent edényeket – sokszorosan – pótolja, a kiadásokat meg a saját jövedelméből fedezi. Ezenkívül maga is zsidóvá lesz, aztán végigvonul az egész világon, és hirdeti az Isten hatalmát.
Antiochusz zsidóknak írt levele.
De a fájdalmak nem hagytak alább semmiképpen, utolérte Isten ítélete. Minthogy nem bízott gyógyulásában, kérő levelet írt a zsidóknak. Így hangzott: „A zsidóknak, a kiváló állampolgároknak üdvözletét küldi Antiochusz, a király és a hadvezér, és jó egészséget és jólétet kíván nekik. Ha jól megy a sorotok nektek is, gyermekeiteknek is, és minden a kedvetek szerint történik, nagyon nagy hálát adok érte. Betegen fekszem. De szívesen emlékezem irántam tanúsított tiszteletetekre és jóakaratotokra. Amikor Perzsiából visszatértem, súlyos betegségbe estem. Ezért szükségét látom, hogy gondot fordítsak a közbiztonságra. Egyébként nem csüggedek, hanem bízom benne, hogy fölépülök betegségemből. Mégis, arra gondolok, hogy atyám is akkor gondoskodott utódról, amikor hadjáratot vezetett a hegyvidékre. Ha aztán valami váratlan dolog történik, vagy kedvezőtlen hír érkezik, tudni fogják az ország lakói, kire ruházzák rá a hatalmat, és megszabadulnak a zavargástól. Azonkívül arra is gondolok, hogy a körülöttünk élő és birodalmunkkal szomszédos uralkodók mennyire lesik a kedvező alkalmat és a fejleményeket. Ezért megtettem fiamat, Antiochuszt királynak, akit a hegyvidékre vezetett hadjárataim során közületek már igen soknak nem is egyszer a gondjaira bíztam és a figyelmébe ajánlottam. A mellékelt levelet neki írtam. Most hát kérve kérlek benneteket, emlékezzetek jótéteményeimre, amelyekben általában és egyébként részetek volt és viseltessetek mindnyájan jóindulattal irántam, és fiam iránt őrizzétek meg barátságtokat. Mert meg vagyok róla győződve, hogy követni fog a jóakarat és az emberségesség útján, és jó viszonyban lesz veletek.” Így az embergyilkos és istenkáromló iszonyú kínok közepette, idegenben, a hegyvidéken halt meg olyan nyomorultul, ahogyan ő bánt másokkal. A holttestét kegyence, Fülöp vette magához. Antiochusz fiától való félelmében azonban Egyiptomba menekült Ptolemeusz Filometorhoz.

Minden fejezet...
1 0