Kis türelmet
7. A NIKANOR ELLENI HADJÁRAT
Alkimusz főpap ármánykodása.
14 Három esztendő elteltével Júdás hívei hírét vették, hogy Szeleukosz fia, Demetriusz hatalmas sereggel és nagy hajóhaddal partra szállt Tripolisz kikötőjében, és elfoglalta az országot, Antiochuszt és gyámját, Liziászt pedig megölte. Egy bizonyos Alkimusz, aki azelőtt főpap volt, de a lázadás idején önként elpártolt, úgy látta, hogy számára semmi módon nincs menekvés és az oltárhoz sem kerülhet vissza. Ezért a 151. esztendőben elment Demetriusz királyhoz, és átnyújtott neki egy aranykoszorút és egy pálmaágat, továbbá a szentélyben szokásos olajágak közül is néhányat. Azon a napon egyébként nyugton maradt. De amikor Demetriusz meghívta egy tanácskozásra és a zsidók hangulata és tervei felől tudakozódott nála, kedvező alkalmat talált elvetemültsége kimutatására. Így válaszolt nekik: „Az asszideusnak nevezett zsidók, akiknek Júdás, a Makkabeus a vezérük, folyvást háborút és lázadást szítanak, s nem hagyják, hogy nyugalom uralkodjék az országban. Engem is megfosztottak öröklött tisztségemtől, mármint a főpapi tisztségtől. Most épp emiatt jöttem ide. Egyfelől mert valóban szem előtt tartom a király érdekeit, másfelől azonban a honfitársakra is tekintettel vagyok, hisz az említett emberek meggondolatlan vállalkozásai folytán egész népünk nem csekély kárt szenved. Ó, király, szerezz ezekről bizonyosságot, és tedd magadévá szerte jól ismert emberi együttérzésedben országunk és szorongatott népünk ügyét. Mert amíg Júdás él, lehetetlen, hogy az ország békében éljen!” A király bizalmasai, akik amúgy is ellenséges érzülettel viseltettek Júdással szemben, szavaira még inkább rajta voltak, hogy Demetriuszt haragra ingereljék. Nyomban hívatta hát Nikanort, az elefántos csapat parancsnokát, és megtette Júdea helytartójává. Parancsot adott neki, hogy Júdást tegye el láb alól, követőit szórja szét, Alkimuszt meg tegye meg a legfőbb templom főpapjává. A Júdás elől Júdeából elmenekült pogányok tömegestül csatlakoztak Nikanorhoz, mert azt hitték, hogy a zsidókra szakadó bajból és szorongattatásból hasznuk származik.
Nikanor szövetséget köt Júdással.
Nikanor közeledtének hírére és a pogányok támadására a zsidók hamut szórtak magukra és ahhoz folyamodtak, aki örök időkre kiválasztotta népét, és mindig nyilvánvaló módon megvédte örökségét. Aztán a vezér parancsára nyomban elindultak, és Desszau falvánál rajtuk ütöttek. Júdás testvére, Simon megtámadta Nikanort, de az ellenség hirtelen megjelenésére egy kissé megingott. Ám amikor Nikanor meghallotta, mekkora bátorságról tettek tanúságot Júdás csapatai és milyen elszántan harcoltak a hazáért, nem merte vérontással dűlőre vinni az ügyet. Inkább elküldte Pozidoniuszt, Teodotuszt és Mattatiást, hogy nyújtsanak kezet a zsidóknak és azokét is fogadják el. A vezér jól meghányta-vetette a dolgot, aztán közölte a sereggel, majd miután egyetértésre jutottak, ráálltak az egyezségre. Kitűztek egy napot, amelyen a vezetők ugyanazon a helyen majd megtárgyalják a részleteket. Mindkét részről megérkezett egy-egy harci szekér, és a megtiszteltetés jeléül székeket készítettek oda. Júdás előzőleg fölfegyverzett embereket állított megfelelő helyekre, nehogy valami alattomos támadás érje az ellenség részéről. De a tanácskozás békés mederben folyt le. Utána Nikanor Jeruzsálemben telepedett le, és nem követett el semmi igazságtalanságot. Sőt, a tömegével hozzá csatlakozott csapatokat is elbocsátotta. Júdást állandóan a maga közelében tartotta, jóindulattal volt e férfi iránt, biztatta, nősüljön meg és legyenek gyermekei. Valóban meg is nősült, s boldog volt, örült az életnek.
Alkimusz újabb ármánykodása.
Amikor Alkimusz látta a kölcsönös egyetértést és a megkötött szerződést, elment ezzel Demetriuszhoz és azt állította, hogy Nikanor áruláson töri a fejét: a birodalom ellenségét, Júdást jelölte ki utódjául. A király haragra gerjedt, a címeres gazember ármánykodásai felingerelték. Írt Nikanornak, hogy ő nem ért egyet az egyezséggel, és megparancsolta neki, hogy a Makkabeust azonnal küldje – bilincsbe verve – Antiochiába. E hír hallatára Nikanor elkedvetlenedett. Nehezére esett az egyezség felbontása, hiszen a másik fél nem követett el semmi igazságtalanságot. De nem tehetett a király akarata ellen. Ezért megvárta a kedvező alkalmat és csellel keresztülvitte a dolgot. A Makkabeus észrevette, hogy ridegebben bánik vele, és a szokásos összejöveteleiken kevésbé udvarias. Látta, hogy ez a barátságtalan magatartás nem jelent jót. Ezért maga köré gyűjtötte jó sok emberét és elrejtőzött Nikanor elől. Az észrevette, hogy ügyesen kijátszotta. Ezért elment a fönséges és szent templomba, épp amikor a papok a szokásos áldozat bemutatásával voltak elfoglalva, és a férfi kiszolgáltatását követelte. Amikor azok esküvel bizonyították, nem tudják, hol van a keresett férfi, kinyújtotta jobbját a templom felé és megesküdött: „Ha nem szolgáltatjátok ki Júdást, bilincsbe verve, Istennek ezt a házát egyenlővé teszem a földdel, az áldozati oltárt lerombolom, és pompás szentélyt emelek itt Dionüszosznak.” Szavai befejeztével visszavonult. A papok az ég felé tárták kezüket, és ahhoz könyörögtek, aki mindig védelmezőjük volt. „Ó, mindenek Ura, neked nincs szükséged semmire, mégis azt akartad, hogy legyen köztünk egy templomod hajlékul. Szentséges Úr, akitől minden szentség származik, őrizd meg örökre tisztán ezt a házat, amelyet nemrég tisztítottunk meg.”
Razisz halála.
Egy bizonyos Raziszt, aki Jeruzsálem vénei közé tartozott, följelentettek Nikanornak. Szerette honfitársait, és nagy tekintélynek örvendett. Jóságáért a zsidók atyjának nevezték. Mert már azelőtt is, a lázadás idején is azon volt, hogy tisztán megőrizze a zsidóságot, testét és életét elszántan kockára tette a zsidóságért. Nikanor most nyíltan ki akarta mutatni a zsidókkal szemben ellenséges érzületét, ezért elküldött több mint ötszáz katonát, hogy fogják el. Mert azt hitte, hogy az elfogatással súlyos csapást mér rájuk. A csapatok már épp meg akarták szállni az erős házat. Erőszakkal betörték a kaput és tüzet hozattak, hogy felgyújtsák az ajtókat. Mivel minden oldalról körülzárták, a kardjába dőlt. Inkább meghalt becsületben, minthogy a gonoszok kezére kerüljön, és nemes érzelmeihez méltatlan bánásmódban részesüljön. Ám a nagy izgalomban nem sikerült neki egészen jól a döfés. Közben a csapat behatolt az ajtókon. Erre gyorsan fölment a falakra és hősiesen a sokaságba vetette magát. Csakhogy ez gyorsan visszahúzódott, keletkezett egy tér, s ide esett. Mivel még mindig élt, haragra gerjedve felállt, jóllehet égő sebeiből patakzott a vér. Aztán a tömegen áthatolva feljutott egy meredek sziklára. Már teljesen elöntötte a vér. De azért kitépte beleit, megragadta mindkét kezével és rádobta a tömegre. Közben kérte az élet és lélek Urát, hogy egy napon adja neki vissza. Így halt meg.
Nikanor káromlásai.
15 Amikor Nikanor megtudta, hogy Júdás csapatai Szamária helységeiben állomásoznak, azt tervezte, hogy egy szombati napon minden kockázat nélkül megtámadja őket. Ám azok a zsidók, akik kényszerűségből az ő seregében voltak, így beszéltek: „Ne mészárold le őket ilyen kegyetlen és embertelen módon! Légy tisztelettel a nap iránt, amelyet az szentelt meg kezdettől, aki mindent lát!” Erre megkérdezte a címeres gazember: „Van hát az égben egy Hatalmas, aki a szombat megülését elrendelte?” Azt felelték: „Maga az élő Isten parancsolta meg a hetedik nap megülését, aki az égben lakik.” De ő ellene vetette: „Ám a földön én vagyok az úr, és parancsot adok: ragadjatok fegyvert és szolgáljátok a királyt.” Csakhogy megint nem sikerült neki gyalázatos tervét keresztülvinnie.
Júdás álma.
Nikanor gőgjében felfuvalkodva arra gondolt, hogy Júdás csapatain aratott győzelmére nyilvános emlékművet emel. Ám a Makkabeus töretlenül és rendületlenül bízott az Úr segítségében. Bátorította embereit, ne féljenek a pogányok támadásától, inkább gondoljanak arra, mennyi segítséget kaptak már az égtől. Most is bízzanak hát benne, hogy a Mindenható megadja nekik a győzelmet. A törvény és a próféták szavaival is bátorította őket, emlékezetükbe idézte azokat a harcokat, amelyeket már megharcoltak, és így fokozta bennük a bátorságot. Amikor már fölkeltette bennük a lelkesedést, kiadta a parancsot, utalva a pogányok hűtlenségére és hitszegésére. Így nem pajzzsal és lándzsával fegyverezte föl őket, hanem találó, bátorító szavakkal. Egy hitelt érdemlő álmát is elmondta nekik, egy látomását, amelynek mindannyian örültek. Ez volt álmában a látomása: Oniászt látta, az előző főpapot, ezt a nemeslelkű, igazságos férfiút, akinek viselkedése szerény volt, a lénye csupa jóság, a beszéde pedig megfontolt, s aki ifjúságától törekedett az erényekre. Kitárta kezét és imádkozott a zsidók egész közösségéért. Aztán megjelent Júdásnak – ugyanilyen tartásban – egy ősz hajú, pompás külsejű férfi – csodálatos méltóság övezte. Oniász megszólalt és azt mondta: „Testvéreinknek ez a barátja Jeremiás, Isten prófétája. Sokat imádkozik a népért és az egész szent városért.” Aztán Jeremiás kinyújtotta a jobbját és átadott Júdásnak egy aranykardot. Átadáskor e szavakat intézte hozzá: „Vedd Isten ajándékát, a szent kardot! Megsemmisíted vele az ellenséget.”
Az ütközet előkészítése.
Júdás nagyszerű szavai lelket öntöttek beléjük, hisz alkalmasak voltak rá, hogy fölkeltsék a bátorságot, és megerősítsék az ifjak szívét. Így elhatározták, hogy nem vernek tábort, hanem bátran támadást indítanak, és kimenetelét a szerencsére bízzák. A várost, a vallást és a templomot ugyanis veszély fenyegette. Az asszonyokért és a gyerekekért, a testvérekért és a rokonokért nem aggódtak annyira. Első és legfőbb gondjuk a szent templom volt. De a városban maradottak sem aggódtak kevésbé, s voltak kisebb gondban a nyílt mezőn vívandó harc miatt. Mindannyian várták a hamarosan elkövetkező döntő ütközetet. Az ellenség már felvonult. A sereg csatasorba állt, az elefántokat odavezették a megfelelő helyekre és a lovasság elhelyezkedett a két szárnyon. Amikor a Makkabeus meglátta a felsorakozó hatalmas sereget, a sokféle fegyvert és a vad elefántokat, kitárta kezét az ég felé, és a csodatevő Úrhoz folyamodott. Mert tudta, hogy nem a fegyvereké a győzelem, hanem azoknak adja Isten, akiket méltónak tart rá. Így imádkozott: „Uram, Júda királyának, Hiszkijának idejében elküldted angyalodat, s az Szancherib táborából 185 000 férfit megsemmisített. Küldd előre most is, Egek Ura, jó angyalodat, űzzék el előlünk a félelmet és a rettenetet! Azok rettegjenek karod erejétől, akik káromlások közepette felvonultak szent néped ellen!” Ezzel befejezte imáját.
Nikanor veresége és halála.
Nikanor csapatai kürtszóval és harci dalokat énekelve vonultak fel. Júdás és emberei imádkozva és könyörögve támadtak rá az ellenségre. Míg kezükkel harcoltak, szívükben Istenhez imádkoztak. Isten szemmel látható segítségén örülve nem kevesebb, mint harmincötezer férfit földre terítettek. Amikor a csata végeztével öröm közepette elvonultak, látták, hogy Nikanor is ott fekszik fegyverzetében. Erre kiáltozás és lárma támadt. Atyáik nyelvén dicsőítették az Urat. Júdás pedig, aki testestül-lelkestül feláldozta magát honfitársaiért, és ifjú kora óta mindig hűségesen kitartott a testvérei iránti szeretetben, kiadta a parancsot, hogy Nikanornak vágják le fejét és a kezét a karjával együtt, és vigyék Jeruzsálembe. Megérkezte után összehívta honfitársait, és a papokat az áldozati oltár elé állíttatta. A várőrséget is oda rendelte. Akkor megmutatta nekik az elvetemült Nikanor fejét és az istenkáromlónak a kezét, amelyet az kérkedve kinyújtott a Mindenható szentélye ellen. Aztán kivágatta az istentelen Nikanor nyelvét és feldarabolva odavetette a madaraknak, a gonoszság bűnhődése jelét azonban felakasztotta a templom elé. Az ég felé fordulva mindannyian dicsőítették az Urat ezekkel a szavakkal: „Legyen áldott, aki hajlékát megoltalmazta a gyalázattól!” Nikanor fejét kitűzette a várra Isten segítségének mindenki számára látható és nyilvánvaló jeléül. Aztán közös akarattal elhatározták, hogy ezt a napot nem hagyják soha megületlenül, hanem az arámul Adarnak nevezett tizenkettedik hónap 13-án, a Mardokeus napja előtti napon megünneplik.
A szerző utószava.
Így zajlottak le a Nikanorral összefüggő események. Minthogy a hébereknek azóta birtokában maradt a város, bevégzem munkámat. Ha az elbeszélés szépnek és sikerültnek bizonyult, teljesült kívánságom. De ha csak közepesre vagy gyengére sikerült is, megtettem, ami erőmből telt. Kár csak bort inni és ugyanígy tisztán vizet is, hiszen a bor vízzel keverve kellemes, így szerez élvezetet. Ugyanígy a művészi elbeszélés is élvezet azok számára, akik a történtekre figyelnek. Ezzel befejezem.

A Példabeszédek könyve

A KÖNYV CÉLJA
1 Salamonnak, Dávid fiának, Izrael királyának mondásai, hogy bölcsességet, fegyelmet tanuljunk, és megértsük az értelmes beszédet; hogy világos útmutatást kapjunk, igazságosságra, jogra, becsületre; hogy a tapasztalatlan okosságra tegyen szert, az ifjú meg tudásra és körültekintésre. Ha bölcs hallgatja őket, gyarapítja tudását, az értelmes megtudja, hogyan kormányozzon. Hogy megértsük a mondást és a hasonlatot, a bölcsek szavait s fogós kérdéseit.
I. BEVEZETŐ
A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, ám a balgák megvetik a bölcsességet és az intést.
A BÖLCSESSÉG AJÁNLÁSA
Óvás a gonosz cimboráktól
Hallgass, fiam, atyád intelmére, s ne vedd semmibe anyád tanítását! Hisz díszes koszorú ez a fejedre, ékes aranylánc a nyakadba. Fiam, ha a bűnösök rosszra csábítanak, ne egyezz bele! Ha így szólnak hozzád: „Gyere velünk, vérre leselkedünk, ártatlannak ok nélkül tőrt vetünk, úgy elnyeljük őket élve, mint az alvilág, az egészségest csakúgy, mint azt, aki sírba készül, mindenféle drága kincset szerzünk, megtöltjük zsákmánnyal a házunkat, s velünk együtt részesedsz a sorsoláskor, mindannyiunknak közös lesz az erszényünk.” Fiam, ezekkel ne indulj el egy útra, tartsd távol lábadat ösvényüktől. [Mert hisz a gonosz után fut a lábuk, és vért ontani sietnek.] Valójában nem hoz az a háló semmit, amit minden madár szeme láttára vetnek. Hisz a saját vérükre leselkednek, a saját életüknek vetnek csapdát. Így végzi mind, aki rablott holmit szerez, életét veszi az saját gazdájának.
A könnyelmű korholása
Hangosan kiált az utcán a bölcsesség, és a tereken is fölemeli hangját. Kiabál a lármás utcáknak elején, szót emel a kapuk nyílásánál, a városban. Meddig kedvelitek, ó, ti éretlenek, az éretlenséget, ó, ti szemtelenek, a pimasz fecsegést? Meddig gyűlölik az észt az esztelenek? Hallgassatok korholó szavamra! Kiöntöm előttetek egész lelkemet, és a szavaimat elétek tárom: Mert amikor hívtalak benneteket, nem jöttetek, oda sem néztetek, amikor a kezemet nyújtottam; semmibe vettétek minden tanácsomat, és a feddésemmel mit sem törődtetek. Ezért most én is nevetek bajotokon, gúnyolódom, ha hatalmába kerít titeket a rettegés, ha rátok tör a félelem, mint a zivatar, ha szélvihar módján közeleg romlásotok, ha utolér az ínség és a szorongattatás. Akkor hívnak, de én nem felelek, akkor keresnek, de nem találnak. Mivel gyűlöletes volt előttük a belátás, és az Úr félelmét kevésre becsülték, mivel elvetették a tanácsomat, és a korholásomat megvetették, azért most csak egyék tetteik gyümölcsét, lakjanak jól azzal, amit kiterveltek. A balgákra pusztulást hoz elpártolásuk, jómódjuk tönkreteszi a bolondokat. De aki rám hallgat, biztonságban élhet, nyugodt lehet, nem kell rettegnie bajtól. 2 Fiam, ha magadévá teszed szavaimat és megtartod a parancsaimat, megnyitva füledet a bölcsességnek s kitárva szívedet az okosságnak, igen, csak ha tudásért kiáltasz, és bölcsesség után sóvárog a hangod, ha mint ezüst után, úgy kutatsz utána, és mint a kincsnek, úgy keresed nyomát, akkor érted meg az Úrnak félelmét, s nyered el az Úrnak ismeretét. Mert csak az Úr adhat bölcsességet, az ő szájából származik tudás és értelem. Készen tartja üdvét az igazaknak, akik tisztán élnek, védőpajzs azoknak. Védelmezi az igazság ösvényét, s akik hűek hozzá, azoknak szemmel tartja útját. Akkor megérted az igazságosságot, a törvényt, a becsületet, s mind a helyes utat. Mert bölcsesség költözik szívedbe, és felvidítja lelkedet a tudás; a megfontolás virraszt fölötted, és az értelem lesz az oltalmazód, hogy megóvjon a rossz úttól, s az emberektől, akik hamisságot szólnak, s elhagyják az egyenes utat, hogy a sötétség útjain járjanak; akiknek örömet szerez, ha rosszat tehetnek, s akik ujjonganak a rút álnokságon; akiknek az útja tele kanyarokkal, és akik szeretnek görbe úton járni. Megóv más embernek a feleségétől, és megóv a csábos szavú idegen nőtől. Az ilyen elhagyja lánykora kedvesét, és megfeledkezik az Isten kötötte szövetségről. Igen, a háza a halálba vezet, a holtak országába visznek ösvényei. Aki betér hozzá, nem jön többé vissza, nem jut el többé az élet útjára. Ezért te csak a jóknak útját járd, és csak az igazak ösvényét kövesd! Mert csak az igazak lakják majd a földet, csak az ártatlanok maradnak meg rajta. A gonoszok kivesznek a földről, és a hűtleneket kitépik belőle.

Minden fejezet...
1 0