12
1Abban az időben felkel azonban Mihály, a nagy fejedelem, néped fiainak oltalmazója, és olyan idő jön, amilyen a nemzetek keletkezése óta addig az időig még nem volt. Abban az időben megszabadul népedből mindenki, aki be van írva a könyvbe.
Akkor azok közül, akik a föld porában alszanak, sokan felébrednek: némelyek örök életre, mások pedig, hogy örök gyalázatot lássanak.
Akkor a tanultak ragyogni fognak, mint az égboltozat fénye, s akik igazságra oktattak sokakat, tündökölnek örökkön örökké, miként a csillagok.
Te, Dániel, zárd le ezeket a beszédeket, és pecsételd le ezt a könyvet az elrendelt időig; sokan fogják majd azt tanulmányozni, és nagy lesz a tanulsága.
Ekkor én, Dániel, íme, úgy láttam, mintha két más férfi állna ott: az egyik a folyóvíz innenső partján, a másik a túloldalon, a folyóvíz másik partján. Erre megkérdeztem attól a gyolcsruhába öltözött férfitól, aki a folyóvíz fölött állt: »Mikor érnek véget ezek a csodás dolgok?« S hallottam, amint az a gyolcsruhába öltözött férfi, aki a folyóvíz fölött állt, jobbját és balját az égre emelve megesküdött az örökké Élőre: »Egy idő, idők és fél idő múlva, amikor véget ér a szent nép hatalmának pusztítása, akkor teljesedik be mindez.« Mivel nem értettem, amit hallottam, így szóltam: »Uram, mi lesz majd ezek után?« Ő azonban ezt felelte: »Menj, Dániel, mert ezek a beszédek be vannak zárva és le vannak pecsételve az előre elhatározott időig. Kiválasztanak és megtisztítanak sokakat, tűzpróbára vetik őket, az istentelenek pedig kegyetlenül cselekszenek. Az istentelenek közül senki sem érti meg ezeket, a tanultak azonban megértik. Attól az időtől, hogy megszűnik az örökkön égő áldozat és felállítják a vészthozó undokságot, ezerkétszázkilencven nap telik el. Boldog, aki kitart és eléri az ezerháromszázharmincötödik napot! Te csak menj az előre megszabott vég felé; nyugodni fogsz, de a napok végén felkelsz, hogy elnyerd sorsodat.«
15Történt pedig egyszer, miközben ők az alkalmas napot várták, hogy ő megint lement, éppúgy, mint azelőtt, csupán két szolgálóleányával, és fürödni akart a gyümölcsös kertben, mert hőség volt. Nem volt ott senki sem, csak a két vén, akik elrejtőzve lesték őt. Azt mondta tehát szolgálóinak: »Hozzatok nekem olajat és kenőcsöket, és zárjátok be a gyümölcsöskert ajtóit, hogy megfürödhessem.« Azok úgy cselekedtek, ahogy parancsolta. Bezárták a gyümölcsöskert ajtóit, és kimentek a hátsó ajtón, hogy elhozzák, amit parancsolt. Nem tudták, hogy a vének bent rejtőzködnek. Amikor a szolgálók kimentek, a két vén felkelt, odafutott és így szólt: »Íme, a gyümölcsöskert ajtajai be vannak zárva, senki sem lát minket, mi pedig kívánunk téged. Engedj tehát nekünk és feküdj le velünk. Ha azonban nem akarod ezt, tanúskodni fogunk ellened, hogy egy ifjú volt veled, azért küldted el magadtól a szolgálókat.« Zsuzsanna ekkor felsóhajtott, és azt mondta: »Szorongatás vesz körül mindenfelől, mert ha ezt megteszem, a halálomat jelenti, ha pedig nem teszem meg, nem menekülök meg a kezetekből. De jobb nekem a ti kezetekbe esnem, anélkül, hogy valamit elkövetnék, mintsem vétkeznem az Úr színe előtt.« Erre Zsuzsanna hangosan kiáltozni kezdett, mire a vének is kiáltozni kezdtek ellene, sőt az egyik odafutott a gyümölcsöskert ajtajához és kinyitotta.
Amikor a ház szolgái meghallották a kiáltozást a gyümölcsöskertben, berohantak a hátsó ajtón, hogy megnézzék, mi az? Miután a vének elmondták, a szolgák igen elszégyellték magukat, mert sohasem mondott még valaki ilyesmit Zsuzsannáról. Mikor aztán másnap a nép elment Joakimhoz, a férjéhez, odament a két vén is, telve gonosz szándékkal Zsuzsanna ellen, hogy kivégeztessék őt. Azt mondták a nép előtt: »Küldjetek el Zsuzsannáért, Helkija leányáért, Joakim feleségéért.« Erre rögtön érte küldtek, ő pedig eljött szüleivel, fiaival és egész rokonságával együtt. Zsuzsannának igen kedves és szép arca volt, ezért azok a gonoszok meghagyták, vegyék le fátyolát – le volt ugyanis fátyolozva –, hogy legalább így jóllakhassanak szépségével. Sírtak tehát az övéi és mindnyájan, akik ismerték őt. Aztán felkelt a két vén a nép között, és rátette kezét az asszony fejére. Erre az sírva az égre tekintett, mert szíve bizalommal volt az Úr iránt. A vének ezt mondták: »Mialatt mi egyedül sétáltunk a gyümölcsöskertben, ő bejött két szolgálóleánnyal, bezárta a gyümölcsöskert ajtóit, és elküldte magától a szolgálókat. Ekkor odament hozzá egy ifjú, aki el volt rejtőzve, és lefeküdt vele. Erre mi, akik a gyümölcsöskert szegletében voltunk, látva a gonoszságot, odarohantunk hozzájuk, és láttuk, amint együtt feküdtek. Azt ugyan nem tudtuk elfogni, mert erősebb volt mint mi, és kinyitotta az ajtót és elfutott; de őt megfogtuk. Meg is kérdeztük, hogy ki volt az az ifjú, de nem akarta nekünk megmondani. Ennek a dolognak tanúi vagyunk.« Hitt nekik a sokaság, mint a nép véneinek és bíráinak, és halálra ítélték Zsuzsannát.
Ekkor Zsuzsanna hangosan felkiáltva így szólt: »Örök Isten, aki látod, ami titokban történik, és tudsz mindent, mielőtt megtörténne, te tudod, hogy hamis tanúságot tettek ellenem. Íme, meg kell halnom, noha semmit sem követtem el mindabból, amit ezek gonoszul rámfogtak.«
Az Úr meghallgatta a szavát. Amikor ugyanis kivégzésre vitték, az Úr fölkeltette egy fiatalember szent lelkét, akinek a neve Dániel volt. Ez hangosan így kiáltott: »Én mentes vagyok ennek a vérétől.« Feléje fordult erre az egész nép, és így szólt: »Mi az, amit mondasz?« Ekkor ő megállt közöttük és azt mondta: »Izrael fiai, ti ilyen oktalanul, anélkül, hogy vizsgálatot tartanátok és az igazságot megállapítanátok, elítélitek Izraelnek egyik leányát? Térjetek vissza az ítélet helyére, mert hamis tanúságot mondtak ellene!« Erre a nép sietve visszatért, a vének pedig kérték: »Gyere, ülj közénk és oktass minket, mert Isten megadta neked az időskor dicsőségét.« Dániel azonban azt mondta nekik: »Válasszátok el őket egymástól jó messzire, hadd ítéljek felettük.« Mikor elválasztották őket egymástól, odahívta közülük az egyiket és azt mondta neki: »Te megátalkodott vén gonosztevő! Most jött el azoknak a bűneidnek a büntetése, amiket a múltban elkövettél, amikor igazságtalan ítéleteket hoztál, elnyomtad az ártatlanokat és szabadon eresztetted a bűnösöket, noha az Úr azt mondta: ‘Az ártatlant és az igazat meg ne öld!’ 54Nos tehát, ha láttad őt, mondd meg, milyen fa alatt láttad őket egymással beszélgetni?« Ő azt felelte: »Mézgafa alatt.« Dániel pedig azt mondta: »Lám, saját fejed ellen követted el a hazugságot, mert íme, Isten angyala az ő parancsára kettéhasít téged!« Aztán félreállította őt, és odahozatta a másikat és megkérdezte tőle: »Te Kánaánnak és nem Júdának ivadéka! A szépség elvette eszedet, és a vágy megrontotta szívedet. Így cselekedtetek Izrael leányaival, azok pedig félve szóba álltak veletek. Júda leánya azonban nem engedett gonoszságtoknak. Nos tehát, mondd meg nekem, milyen fa alatt kaptad rajta őket, amikor egymással beszélgettek?« Az ezt válaszolta: »Tölgyfa alatt.« Dániel erre azt mondta neki: »Valóban te is a saját fejedre hazudtál; itt van kardjával az Úr angyala, hogy kettévágjon téged és megöljön titeket!« Ekkor az egész gyülekezet nagy hangon felkiáltott. Áldották Istent, aki megmenti a benne bízókat. Aztán rárontottak a két vénre – mert Dániel a saját szájukból rájuk bizonyította, hogy hamis tanúságot mondtak –, és úgy cselekedtek velük, ahogy ők cselekedtek gonoszságukban felebarátjuk ellen, Mózes törvénye szerint járva el: megölték őket, s az ártatlan vér megszabadult azon a napon. Helkija pedig és felesége dicsőítették Istent leányukért, Zsuzsannáért Joakimmal, a férjével és az összes rokonával együtt, hogy nem találtak benne szégyenletes dolgot. Dániel pedig ettől a naptól fogva és azóta naggyá lett a nép előtt.
14 Mikor Asztiágész király megtért atyáihoz, a perzsa Círusz vette át országát.
Dániel és Bél papjai Dániel pedig a király asztaltársa volt, és nagyobb tiszteletben részesült minden barátjánál. Volt a babiloniaknak egy Bél nevű bálványuk. Naponként tizenkét véka lisztlángot, negyven juhot és hat korsó bort áldoztak neki. A király is tisztelte és naponta elment, hogy imádja, Dániel azonban a saját Istenét imádta. A király ezért azt mondta neki: »Miért nem imádod Bélt?« Feleletül ő azt mondta neki: »Mert nem tisztelem a kézzel alkotott bálványokat, hanem az élő Istent, aki az eget és a földet teremtette, s akinek hatalma van minden élő fölött.« Erre azt mondta neki a király: »Te Bélt nem tekinted élő istennek? Nem látod talán, mennyit eszik és iszik naponta?« 7Dániel mosolyogva mondta: »Király, ne ámítsd magadat! Hiszen az belül agyagból, kívül pedig rézből van, és nem eszik sohasem.« Erre a király haragosan odahívta annak papjait és azt mondta nekik: »Ha meg nem mondjátok nekem, ki eszi meg ezeket az adományokat, halál fiai vagytok; ha azonban bebizonyítjátok, hogy Bél eszi meg őket, Dániel lakol halállal, mert káromolta Bélt.« Dániel erre azt mondta a királynak: »Legyen a te szavad szerint.« Bél papjai hetvenen voltak, nem számítva feleségeiket, csecsemőiket és fiaikat. Mikor aztán a király megint elment Dániellel együtt Bél templomába, így szóltak Bél papjai: »Íme, mi kimegyünk; te pedig, király, helyezd ide az ételeket, töltsd ki a bort, az ajtót pedig zárd be és pecsételd le gyűrűddel. Ha reggel, amikor jössz, nem találod úgy, hogy Bél mindent megevett, lakoljunk halállal mi, vagy pedig Dániel, aki hazugságot mondott ellenünk.« Azért nem tartottak semmitől sem, mert az asztal alatt titkos bejáratot készítettek, és azon keresztül mindig bementek és megették az áldozatokat. Mikor aztán ők kimentek, az történt, hogy a király Bél elé helyezte az étkeket, Dániel pedig szolgáival hamut hozatott és azt a király jelenlétében az egész templomban széthintette. Ezután kimentek, bezárták az ajtót, és a király gyűrűjével lepecsételték, majd eltávoztak. Éjjel aztán bementek a papok, úgy, ahogy szoktak, feleségeikkel és gyermekeikkel együtt, és mindent megettek és megittak. Kora hajnalban odament a király Dániellel együtt. Azt mondta a király: »Épek-e a pecsétek, Dániel?« Ő azt felelte: »Épek, király.« Aztán kinyitotta az ajtót. A király mindjárt az asztalra tekintett és hangosan felkiáltott: »Nagy vagy Bél, és nincs benned semmi csalárdság!« Dániel azonban elmosolyodott, s a királyt visszatartva, hogy ne menjen beljebb, azt mondta: »Íme, a padló; nézd meg, kinek a lábnyomai ezek?« Azt mondta erre a király: »Férfiak, asszonyok és gyermekek lábnyomait látom.« Akkor haragra lobbant a király, és mindjárt elfogatta a papokat, a feleségeiket és a gyermekeiket. Azok pedig megmutatták neki a rejtekajtócskákat, amelyeken bementek és megették, ami az asztalon volt. Erre a király megölette őket, Bélt pedig Dániel hatalmába adta, s ő elpusztította a templomával együtt.
Dániel és a sárkány Volt azon a helyen egy nagy sárkány is, és azt is imádták a babiloniak. Azt mondta ezért a király Dánielnek: »Íme, erre nem mondhatod, hogy ez nem élő isten; imádd tehát!« Dániel azonban így szólt: »Én az Urat, az én Istenemet imádom, mert ő az élő Isten, ez pedig nem élő isten. Csak adj nekem te, ó király, hatalmat, és én megölöm ezt a sárkányt kard és bot nélkül.« A király így szólt: »Megadom neked a hatalmat.« Erre Dániel szurkot vett, meg hájat és szőrt. Összefőzte azokat, darabokra gyúrta, aztán beadogatta a sárkány szájába, és a sárkány megpukkadt. Ekkor ő azt mondta: »Íme, mit imádtatok!« Mikor a babiloniak meghallották ezt, nagyon felháborodtak. Gyűlést tartottak a király ellen és azt mondták: »Zsidóvá lett a király! Bélt elpusztította, a sárkányt megölte, s a papokat meggyilkolta.« Azután elmentek a királyhoz, és azt mondták: »Add ki nekünk Dánielt, különben megölünk házad népével együtt!« Mikor a király látta, hogy hevesen támadják, kényszerűségében kiadta nekik Dánielt. Erre ők az oroszlánok vermébe vetették, s ott volt hat napon keresztül. A veremben hét oroszlán volt; naponként két tetemet és két juhot adtak nekik, ekkor azonban nem adtak nekik semmit sem, hogy falják fel Dánielt. Júdeában próféta volt ekkor Habakuk. Éppen megfőzte a főzeléket, beleaprította a tálba a kenyeret, és kiment a mezőre, hogy elvigye az aratóknak. Az Úr angyala azonban így szólt Habakukhoz: »Vidd el ezt az ebédet, ami a kezedben van, Babilonba Dánielnek, aki az oroszlánok vermében van.« Habakuk erre azt mondta: »Uram, Babilont én még nem láttam, és a vermet sem ismerem.« Erre az Úr angyala megragadta őt a tarkójánál, és elvitte hajánál fogva, aztán szellemének erejével letette Babilonban a verem fölé. Majd lekiáltott Habakuk ezekkel a szavakkal: »Dániel, Isten szolgája! Vedd az ebédet, amit Isten küld neked!« Dániel erre így szólt: »Megemlékeztél rólam, Istenem, mert nem hagyod el azokat, akik szeretnek téged.« Aztán felkelt Dániel és evett, az Úr angyala pedig mindjárt visszavitte Habakukot a lakóhelyére. A hetedik napon aztán elment a király, hogy meggyászolja Dánielt. Amikor a veremhez ért, betekintett, és íme, Dániel ott ült az oroszlánok között. Erre a király hangosan felkiáltott és így szólt: »Nagy vagy, Uram, Dániel Istene!« Azután azokat, akik veszedelmének okai voltak, bedobatta a verembe, s az oroszlánok ott előtte, egy pillanat alatt felfalták őket.
Ekkor én, Dániel, íme, úgy láttam, mintha két más férfi állna ott: az egyik a folyóvíz innenső partján, a másik a túloldalon, a folyóvíz másik partján. Erre megkérdeztem attól a gyolcsruhába öltözött férfitól, aki a folyóvíz fölött állt: »Mikor érnek véget ezek a csodás dolgok?« S hallottam, amint az a gyolcsruhába öltözött férfi, aki a folyóvíz fölött állt, jobbját és balját az égre emelve megesküdött az örökké Élőre: »Egy idő, idők és fél idő múlva, amikor véget ér a szent nép hatalmának pusztítása, akkor teljesedik be mindez.« Mivel nem értettem, amit hallottam, így szóltam: »Uram, mi lesz majd ezek után?« Ő azonban ezt felelte: »Menj, Dániel, mert ezek a beszédek be vannak zárva és le vannak pecsételve az előre elhatározott időig. Kiválasztanak és megtisztítanak sokakat, tűzpróbára vetik őket, az istentelenek pedig kegyetlenül cselekszenek. Az istentelenek közül senki sem érti meg ezeket, a tanultak azonban megértik. Attól az időtől, hogy megszűnik az örökkön égő áldozat és felállítják a vészthozó undokságot, ezerkétszázkilencven nap telik el. Boldog, aki kitart és eléri az ezerháromszázharmincötödik napot! Te csak menj az előre megszabott vég felé; nyugodni fogsz, de a napok végén felkelsz, hogy elnyerd sorsodat.«
FÜGGELÉKEK: 13,1-14,42
Zsuzsanna története 13 1Lakott Babilonban egy férfi, akit Joakimnak hívtak. Helkijának Zsuzsanna nevű leányát vette feleségül, aki igen szép és istenfélő volt, mert szülei, akik igazak voltak, leányukat Mózes törvénye szerint nevelték. Joakim igen gazdag volt; a háza szomszédságában gyümölcsös kertje is volt, és nála jöttek össze a zsidók, mert mindnyájuknál tekintélyesebb volt. Abban az esztendőben két olyan vént tettek a népből bíróvá, akikre ráillett az Úr mondása: A vénektől indult ki a gonoszság Babilonból, a bíráktól, akik a népet kormányozni látszottak. Ezek Joakim házába mentek, és odajárultak mindazok, akiknek pörös ügyük volt. Mikor aztán déltájban a nép hazatért, Zsuzsanna bement sétálni férjének gyümölcsöskertjébe. A vének naponként látták őt, amint bement és sétált, és kívánságra gerjedtek iránta; értelmüket elfordították és szemüket lesütötték, hogy ne lássák az eget és meg ne emlékezzenek az igazságos ítéletekről. Mindkettőjüket megsebezte az ő szerelme, de nem mondták el bajukat egymásnak, mert szégyellték egymásnak elmondani vágyukat, hogy le akarnak feküdni vele. Napról napra figyelmesebben leselkedtek, hogy lássák őt. Egyszer az egyikük azt mondta a másiknak: »Menjünk haza, mert itt az ebéd ideje.« El is mentek és elváltak egymástól, de visszatértek és találkoztak. Mikor megkérdezték egymástól ennek az okát, beismerték a vágyukat. Ekkor közösen megegyeztek az időpontban, amikor egyedül tudják őt találni.15Történt pedig egyszer, miközben ők az alkalmas napot várták, hogy ő megint lement, éppúgy, mint azelőtt, csupán két szolgálóleányával, és fürödni akart a gyümölcsös kertben, mert hőség volt. Nem volt ott senki sem, csak a két vén, akik elrejtőzve lesték őt. Azt mondta tehát szolgálóinak: »Hozzatok nekem olajat és kenőcsöket, és zárjátok be a gyümölcsöskert ajtóit, hogy megfürödhessem.« Azok úgy cselekedtek, ahogy parancsolta. Bezárták a gyümölcsöskert ajtóit, és kimentek a hátsó ajtón, hogy elhozzák, amit parancsolt. Nem tudták, hogy a vének bent rejtőzködnek. Amikor a szolgálók kimentek, a két vén felkelt, odafutott és így szólt: »Íme, a gyümölcsöskert ajtajai be vannak zárva, senki sem lát minket, mi pedig kívánunk téged. Engedj tehát nekünk és feküdj le velünk. Ha azonban nem akarod ezt, tanúskodni fogunk ellened, hogy egy ifjú volt veled, azért küldted el magadtól a szolgálókat.« Zsuzsanna ekkor felsóhajtott, és azt mondta: »Szorongatás vesz körül mindenfelől, mert ha ezt megteszem, a halálomat jelenti, ha pedig nem teszem meg, nem menekülök meg a kezetekből. De jobb nekem a ti kezetekbe esnem, anélkül, hogy valamit elkövetnék, mintsem vétkeznem az Úr színe előtt.« Erre Zsuzsanna hangosan kiáltozni kezdett, mire a vének is kiáltozni kezdtek ellene, sőt az egyik odafutott a gyümölcsöskert ajtajához és kinyitotta.
Amikor a ház szolgái meghallották a kiáltozást a gyümölcsöskertben, berohantak a hátsó ajtón, hogy megnézzék, mi az? Miután a vének elmondták, a szolgák igen elszégyellték magukat, mert sohasem mondott még valaki ilyesmit Zsuzsannáról. Mikor aztán másnap a nép elment Joakimhoz, a férjéhez, odament a két vén is, telve gonosz szándékkal Zsuzsanna ellen, hogy kivégeztessék őt. Azt mondták a nép előtt: »Küldjetek el Zsuzsannáért, Helkija leányáért, Joakim feleségéért.« Erre rögtön érte küldtek, ő pedig eljött szüleivel, fiaival és egész rokonságával együtt. Zsuzsannának igen kedves és szép arca volt, ezért azok a gonoszok meghagyták, vegyék le fátyolát – le volt ugyanis fátyolozva –, hogy legalább így jóllakhassanak szépségével. Sírtak tehát az övéi és mindnyájan, akik ismerték őt. Aztán felkelt a két vén a nép között, és rátette kezét az asszony fejére. Erre az sírva az égre tekintett, mert szíve bizalommal volt az Úr iránt. A vének ezt mondták: »Mialatt mi egyedül sétáltunk a gyümölcsöskertben, ő bejött két szolgálóleánnyal, bezárta a gyümölcsöskert ajtóit, és elküldte magától a szolgálókat. Ekkor odament hozzá egy ifjú, aki el volt rejtőzve, és lefeküdt vele. Erre mi, akik a gyümölcsöskert szegletében voltunk, látva a gonoszságot, odarohantunk hozzájuk, és láttuk, amint együtt feküdtek. Azt ugyan nem tudtuk elfogni, mert erősebb volt mint mi, és kinyitotta az ajtót és elfutott; de őt megfogtuk. Meg is kérdeztük, hogy ki volt az az ifjú, de nem akarta nekünk megmondani. Ennek a dolognak tanúi vagyunk.« Hitt nekik a sokaság, mint a nép véneinek és bíráinak, és halálra ítélték Zsuzsannát.
Ekkor Zsuzsanna hangosan felkiáltva így szólt: »Örök Isten, aki látod, ami titokban történik, és tudsz mindent, mielőtt megtörténne, te tudod, hogy hamis tanúságot tettek ellenem. Íme, meg kell halnom, noha semmit sem követtem el mindabból, amit ezek gonoszul rámfogtak.«
Az Úr meghallgatta a szavát. Amikor ugyanis kivégzésre vitték, az Úr fölkeltette egy fiatalember szent lelkét, akinek a neve Dániel volt. Ez hangosan így kiáltott: »Én mentes vagyok ennek a vérétől.« Feléje fordult erre az egész nép, és így szólt: »Mi az, amit mondasz?« Ekkor ő megállt közöttük és azt mondta: »Izrael fiai, ti ilyen oktalanul, anélkül, hogy vizsgálatot tartanátok és az igazságot megállapítanátok, elítélitek Izraelnek egyik leányát? Térjetek vissza az ítélet helyére, mert hamis tanúságot mondtak ellene!« Erre a nép sietve visszatért, a vének pedig kérték: »Gyere, ülj közénk és oktass minket, mert Isten megadta neked az időskor dicsőségét.« Dániel azonban azt mondta nekik: »Válasszátok el őket egymástól jó messzire, hadd ítéljek felettük.« Mikor elválasztották őket egymástól, odahívta közülük az egyiket és azt mondta neki: »Te megátalkodott vén gonosztevő! Most jött el azoknak a bűneidnek a büntetése, amiket a múltban elkövettél, amikor igazságtalan ítéleteket hoztál, elnyomtad az ártatlanokat és szabadon eresztetted a bűnösöket, noha az Úr azt mondta: ‘Az ártatlant és az igazat meg ne öld!’ 54Nos tehát, ha láttad őt, mondd meg, milyen fa alatt láttad őket egymással beszélgetni?« Ő azt felelte: »Mézgafa alatt.« Dániel pedig azt mondta: »Lám, saját fejed ellen követted el a hazugságot, mert íme, Isten angyala az ő parancsára kettéhasít téged!« Aztán félreállította őt, és odahozatta a másikat és megkérdezte tőle: »Te Kánaánnak és nem Júdának ivadéka! A szépség elvette eszedet, és a vágy megrontotta szívedet. Így cselekedtetek Izrael leányaival, azok pedig félve szóba álltak veletek. Júda leánya azonban nem engedett gonoszságtoknak. Nos tehát, mondd meg nekem, milyen fa alatt kaptad rajta őket, amikor egymással beszélgettek?« Az ezt válaszolta: »Tölgyfa alatt.« Dániel erre azt mondta neki: »Valóban te is a saját fejedre hazudtál; itt van kardjával az Úr angyala, hogy kettévágjon téged és megöljön titeket!« Ekkor az egész gyülekezet nagy hangon felkiáltott. Áldották Istent, aki megmenti a benne bízókat. Aztán rárontottak a két vénre – mert Dániel a saját szájukból rájuk bizonyította, hogy hamis tanúságot mondtak –, és úgy cselekedtek velük, ahogy ők cselekedtek gonoszságukban felebarátjuk ellen, Mózes törvénye szerint járva el: megölték őket, s az ártatlan vér megszabadult azon a napon. Helkija pedig és felesége dicsőítették Istent leányukért, Zsuzsannáért Joakimmal, a férjével és az összes rokonával együtt, hogy nem találtak benne szégyenletes dolgot. Dániel pedig ettől a naptól fogva és azóta naggyá lett a nép előtt.
14 Mikor Asztiágész király megtért atyáihoz, a perzsa Círusz vette át országát.
Dániel és Bél papjai Dániel pedig a király asztaltársa volt, és nagyobb tiszteletben részesült minden barátjánál. Volt a babiloniaknak egy Bél nevű bálványuk. Naponként tizenkét véka lisztlángot, negyven juhot és hat korsó bort áldoztak neki. A király is tisztelte és naponta elment, hogy imádja, Dániel azonban a saját Istenét imádta. A király ezért azt mondta neki: »Miért nem imádod Bélt?« Feleletül ő azt mondta neki: »Mert nem tisztelem a kézzel alkotott bálványokat, hanem az élő Istent, aki az eget és a földet teremtette, s akinek hatalma van minden élő fölött.« Erre azt mondta neki a király: »Te Bélt nem tekinted élő istennek? Nem látod talán, mennyit eszik és iszik naponta?« 7Dániel mosolyogva mondta: »Király, ne ámítsd magadat! Hiszen az belül agyagból, kívül pedig rézből van, és nem eszik sohasem.« Erre a király haragosan odahívta annak papjait és azt mondta nekik: »Ha meg nem mondjátok nekem, ki eszi meg ezeket az adományokat, halál fiai vagytok; ha azonban bebizonyítjátok, hogy Bél eszi meg őket, Dániel lakol halállal, mert káromolta Bélt.« Dániel erre azt mondta a királynak: »Legyen a te szavad szerint.« Bél papjai hetvenen voltak, nem számítva feleségeiket, csecsemőiket és fiaikat. Mikor aztán a király megint elment Dániellel együtt Bél templomába, így szóltak Bél papjai: »Íme, mi kimegyünk; te pedig, király, helyezd ide az ételeket, töltsd ki a bort, az ajtót pedig zárd be és pecsételd le gyűrűddel. Ha reggel, amikor jössz, nem találod úgy, hogy Bél mindent megevett, lakoljunk halállal mi, vagy pedig Dániel, aki hazugságot mondott ellenünk.« Azért nem tartottak semmitől sem, mert az asztal alatt titkos bejáratot készítettek, és azon keresztül mindig bementek és megették az áldozatokat. Mikor aztán ők kimentek, az történt, hogy a király Bél elé helyezte az étkeket, Dániel pedig szolgáival hamut hozatott és azt a király jelenlétében az egész templomban széthintette. Ezután kimentek, bezárták az ajtót, és a király gyűrűjével lepecsételték, majd eltávoztak. Éjjel aztán bementek a papok, úgy, ahogy szoktak, feleségeikkel és gyermekeikkel együtt, és mindent megettek és megittak. Kora hajnalban odament a király Dániellel együtt. Azt mondta a király: »Épek-e a pecsétek, Dániel?« Ő azt felelte: »Épek, király.« Aztán kinyitotta az ajtót. A király mindjárt az asztalra tekintett és hangosan felkiáltott: »Nagy vagy Bél, és nincs benned semmi csalárdság!« Dániel azonban elmosolyodott, s a királyt visszatartva, hogy ne menjen beljebb, azt mondta: »Íme, a padló; nézd meg, kinek a lábnyomai ezek?« Azt mondta erre a király: »Férfiak, asszonyok és gyermekek lábnyomait látom.« Akkor haragra lobbant a király, és mindjárt elfogatta a papokat, a feleségeiket és a gyermekeiket. Azok pedig megmutatták neki a rejtekajtócskákat, amelyeken bementek és megették, ami az asztalon volt. Erre a király megölette őket, Bélt pedig Dániel hatalmába adta, s ő elpusztította a templomával együtt.
Dániel és a sárkány Volt azon a helyen egy nagy sárkány is, és azt is imádták a babiloniak. Azt mondta ezért a király Dánielnek: »Íme, erre nem mondhatod, hogy ez nem élő isten; imádd tehát!« Dániel azonban így szólt: »Én az Urat, az én Istenemet imádom, mert ő az élő Isten, ez pedig nem élő isten. Csak adj nekem te, ó király, hatalmat, és én megölöm ezt a sárkányt kard és bot nélkül.« A király így szólt: »Megadom neked a hatalmat.« Erre Dániel szurkot vett, meg hájat és szőrt. Összefőzte azokat, darabokra gyúrta, aztán beadogatta a sárkány szájába, és a sárkány megpukkadt. Ekkor ő azt mondta: »Íme, mit imádtatok!« Mikor a babiloniak meghallották ezt, nagyon felháborodtak. Gyűlést tartottak a király ellen és azt mondták: »Zsidóvá lett a király! Bélt elpusztította, a sárkányt megölte, s a papokat meggyilkolta.« Azután elmentek a királyhoz, és azt mondták: »Add ki nekünk Dánielt, különben megölünk házad népével együtt!« Mikor a király látta, hogy hevesen támadják, kényszerűségében kiadta nekik Dánielt. Erre ők az oroszlánok vermébe vetették, s ott volt hat napon keresztül. A veremben hét oroszlán volt; naponként két tetemet és két juhot adtak nekik, ekkor azonban nem adtak nekik semmit sem, hogy falják fel Dánielt. Júdeában próféta volt ekkor Habakuk. Éppen megfőzte a főzeléket, beleaprította a tálba a kenyeret, és kiment a mezőre, hogy elvigye az aratóknak. Az Úr angyala azonban így szólt Habakukhoz: »Vidd el ezt az ebédet, ami a kezedben van, Babilonba Dánielnek, aki az oroszlánok vermében van.« Habakuk erre azt mondta: »Uram, Babilont én még nem láttam, és a vermet sem ismerem.« Erre az Úr angyala megragadta őt a tarkójánál, és elvitte hajánál fogva, aztán szellemének erejével letette Babilonban a verem fölé. Majd lekiáltott Habakuk ezekkel a szavakkal: »Dániel, Isten szolgája! Vedd az ebédet, amit Isten küld neked!« Dániel erre így szólt: »Megemlékeztél rólam, Istenem, mert nem hagyod el azokat, akik szeretnek téged.« Aztán felkelt Dániel és evett, az Úr angyala pedig mindjárt visszavitte Habakukot a lakóhelyére. A hetedik napon aztán elment a király, hogy meggyászolja Dánielt. Amikor a veremhez ért, betekintett, és íme, Dániel ott ült az oroszlánok között. Erre a király hangosan felkiáltott és így szólt: »Nagy vagy, Uram, Dániel Istene!« Azután azokat, akik veszedelmének okai voltak, bedobatta a verembe, s az oroszlánok ott előtte, egy pillanat alatt felfalták őket.
Jegyzetek
12,1 A szorongattatás ideje a szeleukida elnyomás. A „sokak” feltámadása (Izraelből, a pogányokról nincs szó) jelenthet mindenkit is.
13,1 Az itt következő három (mesés elemeket is tartalmazó) történet csak a görög Dániel könyvben szerepel.
13,15 A házasságtörésért halálbüntetést írt elő a törvény (vö. Lev 20,10; MTörv 22,22).
13,54 A görög szöveg szójátékokra épül.
14,7 A bálvány bronzzal borított agyagszobor volt.